Túllépni apánkon

 

 

Kőszeg iránt érzett rajongását a Kristóf testvérpár nyíltan hangsúlyozta. „Nem is sejtettük akkor, hogy ez a hely rabul ejt bennünket, hozzá köt majd mindaz, amit boldogságnak és szépségnek nevezhetünk” – írta Attila visszaemlékezéseiben (Kristóf A., 2011). „Kőszeget öröktől fogva szerettem. Csakis ezt a várost érzem közel magamhoz” – nyilatkozta Ágota (idézi Czetter, 2016a. p. 15). Végső nyughelyként az itteni temetőt jelölték ki mindketten, őseik hamvaitól, leszármazottaiktól és sikereik helyszínétől távol. Egykori Árpád téri házukon furcsamód mégsem függ emléktábla. Az épület nyomasztó emlékeket őriz; egy évtizedek óta betokosodott társadalmi tabut, amit egy 2019-ben váratlanul előkerülő levéltári dokumentum és két idős tanú vallomásai bonthatnak meg, melyek igazolják a szexuális bűncselekmények megtörténtét.
A testvérpár édesapja, Kristóf Kálmán a soproni tanítóképző eminenseként először a Pápa közeli kis falu, Csikvánd elemi iskolájában kapott állást 1926-ban. Pápán ismerhette meg későbbi feleségét, a felvidéki származású Turchányi Antóniát, akivel három gyermekük született: Jenő (1934), Ágota (1935) és Attila (1938). A házaspár tevékenyen részt vett a falu kulturális és gazdasági életében; a parasztok ezért nem csak tisztelték, de szerették is őket (Kormos, 2009). Kálmán nyaranta visszajárt szülőfalujába, a Vas megyei Rábapüspökibe (ma: Püspökmolnári), és a helyi gyerekeknek tanfolyamokat tartott. A gyanútlan szülők háztáji termékekkel hálálták meg önkéntes vállalását; sokszor olyan bőségesen, hogy a férfi alig bírt velük a vonatra felszállni (Kuglics, 2016).
A családi legendárium szerint elhivatottságának híre kelt, s tizennyolc év iskolavezetői gyakorlat után – mint a falusi iskola egyetlen tanítója – állásajánlatot kapott a kőszegi tanítóképző intézettől. A csikvándi szépkorúak másként emlékeznek: a faluban megindult a szóbeszéd Kálmán ellen; ez lehetett az új otthon keresésének valódi oka. A bizalmatlankodás különösen felerősödött egy tizennégy éves kislány, Zámolyi Irén 1939-es rejtélyes öngyilkosságát követően (Csikvándon fölakasztotta magát egy 14 éves leány, 1939).
Kristófék 1944 tavaszán költöztek Kőszegre, amikor a háború miatt április 1-jével véget ért a tanév. Kőszeg szépsége ámulatba ejtette a három gyermeket, különösen Ágota és Attila szívét. Későbbi olthatatlan visszavágyódásukat jól tükrözi Ágota néhány novellája, illetve Attila visszaemlékezései.
Ágota a legemlékezetesebb kőszegi évnek az elsőt jelölte meg: a háború utolsó, legnehezebb időszakát. „Sokat féltünk de nagyon jól éreztük magunkat, mert nem kellett iskolába járni” – nyilatkozta egy interjúban (Kormos, 2009). Mint vásott kölykök, bátyjával, a nála alig több, mint egy évvel idősebb Jenővel krumplit, kukoricát és cigarettát loptak, kószáltak az utcákon, „marháskodtak”, míg kistestvérük, a hatéves Attila otthon csüngött az édesanyjukon. Ágota kilenc, Jenő pedig tízesztendős volt; kettejük ekkori kalandjai ihlették Ágota első és leghíresebb regényét, A nagy füzetet, melyben szívüket megkeményítő kilencéves ikerfiúkként jeleníti meg önmagukat (Benedettini, 1999/2016). A gonoszkodó Nagyanyát részben saját édesanyjukról mintázta (Kormos, 2009).
Apjuk, Kálmán ezalatt a fronton katonáskodott: alig merülhetett el tanítóképzői munkájában (a gyakorlóiskolában elsős osztályfőnök, így Attila tanítója lett), máris behívták, és a győri 16. gyalogezred 1. zászlóaljának tagjaként, őrmester-írnoki szerepkörben Németországba vezényelték, ahol túlélte a cellei vonatrobbanást, (Polgár, 1993) aztán furfangos módon megszökött: nyílt parancsban utasította önmagát a hazatérésre. (Kristóf A., 1975.). Alakja döbbenetes módon jelenik meg Ágota regényének végső jelenetében: mikor a frontról visszajön, ikerfiait arra kéri, segítsék a határsávon való átjutását. Ahogy a fiúk számítanak rá, gránátra lép és felrobban, holttestén át pedig az egyik gyermek külföldre szökik. „Apánkat A nagy füzetben halálra ítélte” – összegezte Ágota mondanivalóját Attila (Kristóf A., 2011).

Az életrajzi hátteret ismerve nem csoda, hogy Ágota a háborús körülmények ellenére az apja nélkül töltött néhány hónapra emlékezett vissza a legszívesebben, s az sem, hogy további három regényében újra és újra felbukkan a szimbolikus apagyilkosság.
Három végigtanított kőszegi tanév után, 1948 októberében ugyanis Kálmánt perbe fogták leánytanítványai szexuális bántalmazásáért, és hét év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A teljes bírósági iratanyag a hetvenes évek végén megsemmisült, a szombathelyi levéltárból azonban nemrégiben váratlanul előkerült a végzés másolata, melyből kiderül, hogy Kristóf Kálmán 22 tanítói pályán töltött éve során Csikvándon és Kőszegen összesen 17 gyermeket bántalmazott szexuálisan, közülük nyolcat megerőszakolt. Az iratban mindannyian tanítványaiként szerepelnek, tizenkét év alatti kislányok. A korabeli újságcikkekből és Székely László kőszegi apátplébános feljegyzéseiből az is kiderül, hogy legfiatalabb áldozata mindössze hétéves volt (B. I., 1948.), és a mendemonda szerint hipnózist, illetve a nagyobb, felső tagozatos lányoknál kloroformot is használt az ellenállás megtörésére (Hoósné és mtsai, 2015). (Az utolsó két hónapban már számtan-fizika-kémia szakos tanárként rendelkezésére állt az iskolai szertár).
Az abúzus vádját a gyermekek vallomásain kívül orvosi szakvélemények és Kálmán töredelmes beismerő vallomása is alátámasztották.
A mit sem tudó feleség a történtekkel szembesülve összeesett a rendőrségen. Ágota egy interjúban arra utal, hogy megőszült a sokktól (Benedettini, 1999/2016). Kristóf Attila özvegye, Ujlaki Ágnes szerint, aki segített rekonstruálni a történetet, Antónia sírt, zokogott a kihallgatáson, és azt kiabálta: „Nem igaz! Ráfogják!” A leszármazottak máig egy koncepciós perről szóló legendát ismertek, és úgy tudták, Kristóf Kálmán jóval enyhébb molesztálásokat követett el.
Kálmánt valószínűleg a sárvári börtönbe szállították. A békés polgári életből a család szinte egyik napról a másikra egzisztenciálisan és gazdaságilag is összeomlott.

Több mint hetven év után Kálmán két egykori tanítványa, egy idős hölgy és egy férfi vallott színt a részletekről. Mindketten osztálytársai, a hölgy pedig játszópajtása is volt Attilának. Annak ellenére, hogy Kálmánt kétségkívül lelkes, tájékozott és kísérletező kedvű pedagógusként ismerték meg (1947-ben két számot élt meg saját szerkesztésű pedagógiai folyóirata, az Új Nevelés), emlékeik szerint nagy fokú szigorúság jellemezte, s ez egybecseng a Kristóf testvérek véleményével. A kislány többször kapott meghívást Kristófék házába, ahol az udvaron Attilával játszott, aztán Kálmán korrepetálás címén bevonult vele egy szobába. Itt kezdődtek a molesztálások, s folytatódtak az iskolában, ahol tanítás után a férfi szűkre nyitotta az osztályajtót, hogy a gyerekek csak egyesével férjenek ki, s őrá parancsolt: „Te itt maradsz!” A hölgy határozott állítása, hogy a tanító mellőzött mindenféle kábítást: puszta tekintélytiszteletét használta ki. „Meg sem fordult a fejemben, hogy ellenkezzek. Amit a tanító mondott, annak úgy kellett lennie” – emlékezett. Ugyanígy a tekintélytisztelet hagyománya, továbbá a tabuként kezelt szexualitás és az intimitással kapcsolatos ismeretek alapvető hiányosságai akadályozták meg abban, hogy szüleinek panaszkodjon. A botrány csak hónapokkal később, a MÁV árvaház két molesztált tizenévesének köszönhetően robbant ki, akik egyik tanítónőjüknek számoltak be a férfi bizalmaskodó közeledéséről és erőszakoskodásáról (B. I. 1948).
Az idős hölgy egyrészt az igazságszolgáltatásnak, másrészt édesapjával való jó kapcsolatának köszönheti, hogy az átélt bántalmazás és a kihallgatások hercehurcája ellenére káros szenvedélyektől mentes, barátságos, nyitott felnőtté válhatott. A trauma teljes lelki feldolgozásához azonban nem kapott segítséget, s elmondása szerint örökké megmaradt benne a testi érintéstől való tartózkodás, fiatalasszonyként pedig tíz éven át funkcionális meddőségben szenvedett.
A kőszegi várban tartott tárgyalás után Turchányi Antónia elmenekült a szégyen elől. Nem fogadta el az egyik helyi iskolában neki felajánlott tanári állást (melynek feltételéül el kellett volna válnia); inkább távoli településeken keresett munkát. Egy év múlva talált is Ikerváron, a leány-javítóintézetben, de onnan csak hétvégente tudott hazajárni (Kristóf A., 2011). Az akkor 13 éves Ágotát és a tízéves Attilát először diákotthonba íratta; a 14 éves Jenőt a kőszegi bencés gimnázium kollégiuma fogadta be. Attila azonban már az első éjszaka után megszökött, így Antóniának új megoldást kellett kieszelnie. Végül körülbelül fél éven át a három gyerek felnőtt nélkül maradt otthon a hétköznapokon – Jenőnek kellett testvéreire vigyáznia, névlegesen pedig a szomszéd Szász néni felügyelte őket. Az ajtó kulcsra zárva maradt, a testvérek a magasan fekvő verandán át közlekedtek, ahová a szőlőindákon másztak fel; esténként a háztetőkön sétáltak, kiolvasták apjuk addig számukra érinthetetlen több száz kötetes könyvtárát, aztán Szász néni bűnügyi regényeit is; és nagyon szerették egymást (Kristóf A., 1987).
Attila visszaemlékezése szerint ennek a vad szabadságnak (melyet ő gyermekségük aranykorának nevezett) az vetett véget, hogy Antónia egyik hétvégén arra ért haza, hogy gyermekei megtetvesedtek. Bár a testvérek játéknak vették ezt is, hiszen Ágota és Attila azon versenyeztek, melyikük tud több tetvet kifésülni a hajából, anyjuk kétségbeesett, és újabb lépésre szánta el magát (Kristóf A., 2011 és 1987). 1950 októberének végén Attilát magával vitte Ikervárra, Ágotát a kőszegi leánylíceumból átíratta Szombathelyre, Jenő pedig a kőszegi gimnázium kollégiumában maradt.
A testvérek számára az egymástól való elszakadás jelentette a végső, legnagyobb törést. A gyermekkor aranyfonala széjjelszakadt – írta Ágota, tőle szokatlan érzelmességgel. A szombathelyi Kanizsai Dorottya Gimnáziumba került, és nehezen viselte az internátus szigorú időbeosztását. Esténként a paplan alatt sírt; a tanulószoba monoton magányában pedig rejtjelezett naplóírásba kezdett (Kristof, A., 2004/2007). (Feljegyzéseit később állítólag elégette. Czetter, 2016.) A közösség csak a felszínt látta: hogy ő az iskola egyik büszkesége, a társaság bohóca és középpontja.
Eközben Antónia anyagilag egyre mélyebbre süllyedt. Mikor leánya meglátogatta aktuális munkahelyén, egy kis szombathelyi alagsori helyiségben, éppen patkányméreg csomagolással kereste kenyerét (Kristof, A., 2004/2007). Tizennégy éves korától kezdve a három gyerek is dolgozott minden nyáron (Czetter, 2016a).
Érettségi után Jenőt, abszolút hallásával és gyönyörű hangjával, felvették a budapesti konzervatóriumba. Közben a hármas metró építésén dolgozott és villanyszerelőnek tanult. A terhelés túl nagynak bizonyult; két év után megszakította operaénekesi tanulmányait, bevonult katonának, aztán 1956-ban megnősült, és Győrváron, majd Vasváron élt, végül Zalaegerszegre költözött, ahol családot alapított és a ZÁÉV építésvezetője lett (Kiss, 2017).
Attila az általános iskola utolsó félévét már nem Ikerváron, hanem Pápán járta. Anyai nagyszüleinél lakott, eleinte konkrétan a nagypapa és a nagymama között aludt (Kristóf A., 1987). Anyja valószínűleg az ikervári javítóintézet megszűnése miatt kényszerült újabb váltásra. Alkalmi munkák vállalása után ellető juhász mellett segédkezett egy Csákvár közeli majorban, majd ugyanitt bérelszámoló lett. Attila a pápai Türr István Gimnáziumban folytatta tanulmányait (Kristóf A., 2010). Nővéréhez hasonlóan kitűnő tanulóként sorra nyerte a tanulmányi versenyeket.
Kálmán öt év után, harmadolással szabadult, 1953-ban. „Nehezen lélegeztünk, amikor megölelt bennünket egy zavart, a tekintetünket kerülő idegen” – emlékezett Attila (Kristóf A., 2011). Az egykori tanító börtönévei alatt kitanulta a kőműves (Kristóf A., 1987) és a könyvelő szakmát. Utóbbinak köszönhette, hogy felvették a ZÁÉV építőipari vállalathoz Zalaegerszegre, utókalkulátori állásba. Néhány év múlva már a Zalai Hírlap számolt be kreativitásáról, szakmai előmeneteléről és megbecsüléséről. Több hasznos reformot is bevezetett a vállalatnál; „újítási előadó” lett, aki saját bevallása szerint mindig valami tökéletesebbre törekszik (Sz. Z., 1965). Az újság Kálmán irodalmi szárnypróbálgatásainak is teret adott: a hatvanas évek elején négy novellája is megjelent a kulturális mellékletben (Kristóf K., 1962a, 1962b, 1962c, 1963).
Felesége követte őt Zalaegerszegre, ahol kertészetnél kapott állást. Kezdetben egy mosókonyhában laktak, aztán saját kezükkel építettek egyszerű, fürdőszoba nélküli házat a Zrínyi úton. A látszat ellenére Antónia soha nem bocsátott meg a férjének. Együttélésüket csúnya veszekedések nyomasztották, melyek során az asszony szidalmazta férjét, Kálmán pedig alázatosan tűrt. Beteges vágyainak éppen a felnőtt nőktől való félelem lehetett az oka, mely még kisgyermekként, megkeseredett, kegyetlen anyja kezei alatt ivódhatott belé. Attila írta önéletrajzi regényében: „Apám, haláláig, megszenvedte ezt. Anyja keménységéért fizetett, s ő ráadásul a maga módján engedékeny és gyönge volt.” (Kristóf A., 1987. pp. 72-73.)
Ágota egy évvel apja szabadulása után érettségizett. Szüleinél, Zalaegerszegen tervezte jövőjét (Kristóf A., 1987.), de aztán egy váratlan fordulattal feleségül ment osztályfőnökéhez, történelemtanárához, Béri Jánoshoz. Míg Antónia üdvözölte a döntést (Ágota szerint örült, hogy végre biztonságban tudhatta őt – Lőcsei, 2011), a nővérét örökké csodáló Attila megdöbbent. „Nem tudtam, hogy menekül” – vallotta meg később (Kristóf A., 2011). A fordulatot azzal tudta magyarázni, hogy Ágota már korán önállóságra törekedett, bár ez „végtére is a szokásosnál több kapcsolat és függőség létrejöttét eredményezte” (Kristóf A., 1987. p. 24).
Alig két évet élt a fiatal pár Kőszegen, a Kristóf család egykori házával éppen szemben, amikor kitört a forradalom, és Béri János politikai nézetei miatt a disszidálás mellett döntöttek. (Attila szerint tanártársával, Horn Miklóssal együtt tartóztatták le a „rákosisták”, mint a Magyar Szocialista Munkáspárt alapítóit. Kristóf A., 2011) Néhány hónapos kislányukkal szöktek át a határon Ausztriába. Ágota az Egyesült Államokba szeretett volna menni, apai nagybátyjaihoz, hat hónap után azonban a hatóságok visszairányították őket Európába, és a svájci Neuchatelben biztosítottak számukra helyet (Benedettini, 1999/2016). Béri ösztöndíjat kapott a bázeli egyetemen, biológia szakon, Ágotának viszont korábbi továbbtanulási álmairól teljesen le kellett mondania. Öt évig egy óragyárban dolgozott mint betanított munkás, és még arra sem kapott lehetőséget, hogy a francia nyelvet alapszinten elsajátítsa. Ő tartotta el keresetéből a kis családot, miközben analfabétának érezte magát – ő, aki már négyévesen autodidakta módon megtanult olvasni. Kommunikációs nehézségei támadtak saját gyermekével szemben is, aki a helyi bölcsődében magába szívott valamennyi nyelvtudást (Kristof, A., 2004/2007).
Béritől végül hét év után elvált, és beiratkozott egy francia nyelvtanfolyamra, de második férje, Jean-Pierre Baillod fotóriporter ugyanúgy akadályozta intellektuális érvényesülését. Rossz szemmel nézte, hogy Ágota egyre nagyobb sikereket ér el a helyi színházi életben, mint szerző (Lőcsei, 2011). „Magánélete” – írta Attila – „[...] sosem volt rendben. Második férjétől, akitől két kisebbik gyermeke […] született, félve vált el. Ezt a maga sajátságos módján úgy fogalmazta meg, hogy Svájcban nem ritka a családirtás.” (Kristóf A., 2011)
Az írás a magánéleti kudarcoktól való menekülést jelentette számára. Már gimnazistaként is szerzett Adys hangulatú, bús verseket (Kristóf A., 2011) és vicces, a tanárokat kifigurázó jeleneteket (utóbbiakat elő is adták barátnőivel), Svájcban mégis kénytelen volt a francia nyelvben érzett bizonytalansága miatt lecsupaszított stílushoz folyamodni. Eleinte rövid színpadi műveket és hangjátékokat írt, aztán eszébe jutottak a Jenővel egykor játszott önfegyelmező és kegyetlenkedő gyakorlatok (Kristof, A., 2004/2007), melyek a huszadik század elején még divatos „fekete pedagógia” módszereit idézik, és körvonalazódni kezdett az első regény.
Öccse, Attila már évtizedek óta a Magyar Nemzet újságírója és népszerű krimiíró volt, mikor az ötvenéves Ágota svájci íróasztalán megszületett A nagy füzet – ez a megdöbbentő, szexuális perverzióktól terhes történet, mely az általános értelmezés szerint a második világháború kegyetlenségeiről és két ikerfiú túlélési stratégiáiról szól. Bár a kézirattal csak a harmadik megkeresett kiadó volt hajlandó érdemben foglalkozni, 1986-os megjelenése után frenetikus sikert aratott. Több mint harmincnégy nyelvre lefordították, számtalan nemzetközi díjat nyert, a Távol-Keleten kultuszt teremtett (Chew, 2016), s az írónő halálát követően Szász János filmadaptációjában új életre kelve is több szakmai elismerést besöpört. A nagy füzet után Ágota fáradhatatlanul, konok szorgalommal írt tovább, s pályája csúcsán a modern európai irodalom élvonalába került; a kritikusok a 21. századi frankofón irodalom egyik legfontosabb szerzőjeként emlegetik (Mátay 2018 és 2019). Regényei nem csak a francia, de a német, a japán és a koreai eladási sikerlistákra is felkerültek. Itthon halála előtt néhány hónappal vehette át a Kossuth-díjat.
Saját bevallása szerint nem tudott szabadulni az ikerfiúk alakjától (Szekeres, 2011) – átvitt értelemben tehát saját gyermekkori emlékeitől –, és sorsukat két regényben gondolta tovább. Ezek (A bizonyíték és A harmadik hazugság) első regényével együtt alkotják a Trilógiát. Később született még egy kisregénye is, a Tegnap, mely ismét önéletrajzi utalásokkal van tele; és számtalan nyomasztó hangulatú novella, illetve színmű.
A Kálmán bűncselekményeit összefoglaló bírósági végzésben csak tanítványok nevei szerepelnek, Ágotáé nem. Mégis kétségtelenül nagyobb lelki sérülést szerzett, mint két fiútestvére. Rémálmaiban és a számára valószínűleg önterápiát jelentő írás során folyamatosan tépelődött gyermekkori élményein és apjához fűződő kapcsolatán. A mindig visszatérő apagyilkosság motívuma tanúskodik arról, hogy Kálmán iránti bosszúvágya évtizedekig nem csitult. Még 2009-ben, több mint harminc évvel apja halála után is azt nyilatkozta egyik magyar fordítójának, Petőcz Andrásnak, hogy számára A nagy füzet utolsó jelenete, melyben az egyik fiú a szándékosan halálba küldött apja holttestén át menekül, „gyönyörű”. Mikor Petőcz ösztönösen rákérdezett, arról szól-e A nagy füzet, hogyan lépjünk túl apánkon, az írónő a rá jellemző sokatmondó tömörséggel válaszolt: „Kicsit igen, lehet. A pszichológusoknak kell ezt elemezni.” (Petőcz, 2009)
Kristóf Ágota életműve, lelkivilágának megfejtése valóban izgalmas feladat lehet a pszichológusok számára. Érdemes lenne elemezni, hogy a regényeiből kiolvasható kiábrándult világlátás, a visszatérő rémálmok, az önsértés és a disszociáció („valaki másnak fáj”) nem krónikus bántalmazottságára utalnak-e? Vajon miért helyezkedett szinte mindig férfi narratívába? Ha nagy ritkán női szerepből mesélt, annak miért kellett minden esetben férfi által elnyomottnak, abuzáltnak lennie, vagy olyan feleségnek, akit a végletekig idegesít a férje? Miért érezte szükségét közízlést megbotránkoztató parafil (pedofil, zoofil, urofil, kéjgyilkos) jelenetek bemutatásának? A szexuális visszaélések áldozatai (A nagy füzetben minden esetben gyerekek!) miért működnek együtt az elkövetőkkel? Miért döntenek úgy az ikrek naplójuk írásakor, és minden művére vonatkozóan Ágota is, hogy a történésekhez járuló érzelmeket elfojtja, nem írja le? Miért nem bűncselekményként ábrázolja a szexuális visszaélést; és az áldozat miért marad jó kapcsolatban az elkövetővel?
Ágotát francia nyelvterületen több támadás is érte a szexuális devianciák ábrázolása miatt, főként, mivel a Trilógia Svájc középiskoláiban kötelező olvasmány, de Franciaország több közép- és általános iskolájában is a tananyag része. Az írónő azzal védekezett, hogy a szexuális erőszak Magyarországon a háborús valóság részét képezte (Huet, 2001). Az érvelés azonban sántít, hiszen a három regény közül csak az első játszódik a világégés ideje alatt, viszont perverziókban a másik kettő is bővelkedik; másrészt nem egyszerűen erőszakról, de sokszor parafíliákról van szó; ráadásul az elkövető és az áldozat szinte minden esetben békeidőben is egymás mellett élő személy (illetve kutya). Trilógiája a sok vita ellenére megőrizte helyét a francia nyelvű klasszikusok és a kötelező olvasmányok között.
A műveivel kapcsolatos tisztánlátást jelentősen nehezítette, hogy Ágota a vele készült interjúkban következetesen úgy állította be, mintha apját katonaszökevényként (Kormos, 2009) vagy politikai okokból ítélték volna el (Le Temps, 2016). Végül is mit mondhatott volna mást? Ölbei Lívia újságíró értette meg vele kapcsolatban, hogy életművében „mindent a világon el is mond – amit lehetséges elmondani” (Ölbei, 2014). Csak éppen „titkosírással”, mint a naplójában. Az érti csak, akinek kezében van a megoldókulcs: tabuk nélküli életrajza.
Lényegesen könnyebben ment a családi tragédiából való felépülés Ágota fiútestvéreinek. Jenő egy késői interjúban jelezte, hogy közös gyermekkorukat ő nem olyan sötéten élte meg, mint húga, és inkább a szilaj szabadságra emlékszik, mint a nehézségekre. (Bár hozzáteszi, hogy a felnőttek nem segítettek nekik feldolgozni „az átélteket”. Arany Horváth, 2014) Ő idős korára is jó humorú, barátságos ember maradt.
A legfiatalabb testvér, Attila az írást valószínűleg ugyanúgy önterápiás technikaként használta, mint nővére; gyermekkori állandó, oktalannak tűnő rettegését (Kristóf A., 2013) fordította alkotásba. Őt, aki ma már a huszadik századi magyar krimiírás klasszisának és a tárcaírás doyenjének számít, számtalan bűnügyi regénye, borzalmakat rejtő szépirodalmi művei, a Budapesti Rendőrfőkapitányság gyilkossági csoportjának munkáját bemutató két riportkötete mind segíthették belső démonaitól megszabadulni. Bár nővéréhez hasonlóan élete derekán maga is depresszióban szenvedett, alapvető világlátásuk homlokegyenest ellenkezett. Attilát mindenkor a boldog végkifejlet utáni vágy hajtotta, nem csak fikcióiban, de a család életén keletkezett csomóra vonatkozóan is. Önéletrajzi regénye szerint a végsőkig hitt abban, hogy szülei neve „fel van írva a mennyben”. „Az utolsó percig volt bennem remény, hogy egymás előtt majd térdre hullunk, irgalomért esengve, azt hittem, megmenthető a lelkünk” (Kristóf A., 1987. pp. 417, 421). Turchányi Antónia kulcsszereplő lehetett volna egy gyógyító családi beszélgetésben, szigorúsága és konoksága azonban meglágyíthatatlan volt még Kálmán 1977-ben bekövetkezett halála után is.
Attila, Ágotával és Jenővel ellentétben, szerette apját (Czetter, 2022), bár ebbe az érzésbe mindkét szülőjével szemben félelem vegyült (Kristóf A., 1987.). Mégis, valami olyan „sorson túli szeretetre” való képesség jellemezhette, melynek hiányára Mórocz Zsolt esszéista mutatott rá Ágota műveiben (Mórocz, 2011).
A nyolcvanas évek derekán, már családos emberként Attila visszatért Kőszegre, s nyughatatlanul kereste múltjának igazságát, még azt is kockáztatva, hogy az romlásba dönti őt. Éppúgy, mint Szophoklész Oidipusz királya. Nem talált azonban semmit. A kisváros közel negyven év alatt látszólag elfelejtette a perverz tanító esetét, a bírósági anyag pedig megsemmisült. Attila tehát csak saját és családtagjai emlékei alapján mesélhette el „Paradicsomból való kiűzetésük” történetét, előzményeit és következményeit. Tizenkettedik könyvével, az 1987-ben megjelent „Oidipusz körbejár”-ral – ezzel a keserű, fikciónak álcázott őszinte memoárral – a lehető legtöbbet tette családtagjai lelkének megmentéséért. (Bár a bűncselekményt nem nevezte meg, csak homályosan célzott rá.) Ágotáról („Zsuzsa” álnéven) olyan precíz és néhol bizalmas leírást ad, hogy az már-már felelőtlenségnek tűnik. Még nem sejthette, hogy nyelvi nehézségekkel küzdő nővére néhány év leforgása alatt világhírű íróvá lesz, akit a róla megjelent életrajzok alapján bárki könnyen azonosíthat majd „Zsuzsával”, s kettejük életműve és nyilatkozatai alapján a családi kataklizma különösebb akadály nélkül rekonstruálható. Talán nincsenek véletlenek: Ágota első regényét összebeszélés nélkül Attila „Oidipuszával” párhuzamosan írta, s mindkettő kőszegi emlékeiket dolgozza fel (Kristóf A., 2011).
Attila következetesen tagadta az „Oidipusz” realisztikus alapjait, és csak Ágota halála után, a róla írt nekrológban ismerte el nyíltan önéletrajzi jellegét (Kristóf A., 2011). Pedig nem csak a főszereplő gyerekek és szüleik, de a fontosabb mellékszereplők is igazoltan valóságos alakok: például a Kristóf család szomszédságában meggyilkolt „Florence” és a sérült arcú Orrnix, két kőszegi „múzsa”, akiknek alakját vagy történetét, kissé eltorzítva, Ágota is belerajzolta A nagy füzetbe (Benedettini, 1999/2016).
Bár a Kristóf család tagjairól szóló életrajzi leírások, visszaemlékezések, a magyarul készült interjúk, műelemzések, sőt, az Ágotáról 2016-ban Szombathelyen megjelent életrajzi kötet és „emlékkönyv” (Czetter, 2016a és 2016b) mind tabuként hallgatnak az Ágota műveiben hangsúlyosan megjelenő szexualitásról és Kristóf Kálmán ferde hajlamairól, az eset „a színfalak mögött” mindig is szóbeszéd tárgya maradt. S az sem lehetetlen, hogy az írónő itthoni mellőzöttségének ez volt a valódi oka.
Mivel mára a közvetlen érintettek mind elhunytak: Ágota 2011-ben, Attila 2015-ben, Jenő 2017-ben, már semmi akadálya nem lehet annak, hogy a Kristóf testvérek tragédiáját tényszerűen megismerjük, társadalmi szinten feldolgozzuk, és Kristóf Kálmán szellemi örökségének egyoldalú méltatása helyett megemlékezzünk legalább tizenhét áldozatáról.
De hogy igaz történetük iszonytató mélységeinek és fáradhatatlanul kiharcolt magasságainak feltárásával Ágota és Attila bolygó lelke megnyugszik-e...? Én nem tudom...