A 90 éves Mariann nénivel Kristóf Jenőről, kettejük szép, szomorú barátságáról és más regénybe illő (és illesztett) emlékekről

Kőszeg egyik legszebb, macskaköves sétálóutcájában lakik Marhold Mariann. Ezek a kövek és ezek a falak mindenre emlékeznek. Nem csak a középkori város maradványai, melyeknek a háza támaszkodik s melyekre ablakai néznek. Az egész utca emlékszik, zeneiskolástól, sikátorostól – Kristófékra, és a fiktívnek hitt regényhősökre is.

Mariann néni egy februári délutánon kettőre vár bennünket. Telefonon már kétszer beszélgettünk. Az utcáról látom, hogy az ablakból kíváncsian nézeget; integetek neki. A kocsiszínben falhoz állítva várakozik a négy kerekű járókeret, a rollátor, amivel Mariann néni bevásárolni jár. („Rá tudom pakolni a szatyrokat, nem kell cipekedni.”) A lépcsőház fehérre festett tégla és tömörfa, s amíg felfelé haladva nagyot lélegzem a hely bölcsen tervezett, arányos atmoszférájából, ő már nyitja is az ajtót. Mosolygós arca csupa élet. Görnyedten, de fürgén jár; az ajándékba hozott cserepes jácintot hamar beteszi a szobába, aztán az apró, fényes előszobában kínál hellyel bennünket, s már mesél is, szívesen, nagy lendülettel.

– A Kristóf Ági eggyel alattam járt az iskolában. Haverok voltunk, de nem barátok. A bátyja, a Stofi viszont a barátom volt, a legjobb barátom!

– Jenő? Örülök, ha róla mesél. Alig tudunk róla valamit. Ágota képzelt ikertestvére volt ő, bajtársa és szövetségese A nagy füzetben.

Kristóf Jenő

– És milyen gyönyörűen festett! Énnekem van egy emlékkönyvem, ezer éves. Na jó, hetvenkettő... A Stofi gimnáziumi osztálya udvarolt a mi társaságunknak. Öt-hat jó haverom volt abból az osztályból. Udvarias, jó fiúk mind. Írtak az emlékkönyvembe verseket, igazán szépeket. És minden vershez, amit az osztálytársai írtak, a Stofi festett. Mindegyikhez! Annyira érdekesen csinálta meg... A kép mindig illeszkedik a vers hangulatához. Ha a vers kicsit melankolikus, a rajz is az. Pontosabban a festmény, mert olajfestmény mind! Aztán személy szerint nekem festett egy gyönyörű szépet, és mellette... hát, nem tudom, hogy mondjam, hogy Ön ne vegye nem is tudom, minek... de mellette énhozzám írt egy gyönyörű verset, egy egész oldalnyit.

Még szinte le se ült, már felpattan. Könnyedén a földig hajol és a szekrény legalsó polcáról előpakolja a fotóalbumokat meg a kincses dobozát. Abban őrzi az emlékkönyvét és Kristóf Jenő tablóképét.

Mutatja az emlékkönyvben a festményt: egy hosszú nyakú őz áll a vízben, mellette szépen kidolgozott fenyők. A versben gitár és szív húrjai pendülnek, s visszajár egy nyári emlék. Egy hullámzó nefelejcs rejti az aláírást: „Stofi”. Alatta a dátum: 1951. IX. 10.

– A festmény és a vers egy közös élményünkre utal vissza. Akkoriban nyaranta a határsávban dolgozott az összes kőszegi gyerek. Meg kellett mászni a hegyet, és a nyomsávot kellett felkapálni napi 50 forintért, ami akkora pénz volt akkor, hogy bármit megvehettünk belőle magunknak. Ezért szívesen mentünk. „Minek mész te oda?” – kérdezték a szüleim. Hát ezért! Volt, hogy naponta felsétáltunk az Írottkőhöz is. Megszoktuk, nem éreztük megerőltetőnek. A világért se hagytunk volna ki egy napot se, nehogy a másik gyereknek 50 Ft-tal többje legyen. Úgy osztottak be minket, hogy a sáv közepén egy lány, a két oldalán egy-egy fiú, aztán lány, aztán megint fiú. Hogy rend legyen. Az egyik ferdén jobbra kapált, a másik ferdén balra. Ha túl messze kellett kapálni, a Stájerokon túl, vagy az Írottkő felé vezető úton, akkor a Keresztkútnál, a laktanyában aludtunk. Nyaranta három-négy hetet is ott töltöttünk. Munka után a forrásban megmosakodtunk, felvettük azt a szörnyű mackónadrágot, amit adtak. Aztán a Stofi leült az erdő szélén és gitározott. Kezdtünk köré gyűlni, énekelni. Bármit le tudott kísérni. Minden este másfél órát ültünk ott, már a Hold is feljött. Nagyon kellemes emlék. Erről írhatta azt a verset az emlékkönyvembe.

– Úgy látszik, a nyomsáv kapálása minden kőszegi gyerek meghatározó élménye volt akkoriban. Schwahoffer Vilma nehezteléssel mesélt nekem róla [lásd a Kőszegi utózöngék című cikket], Kristóf Attila pedig tárcáiban idézte fel. Őbenne minden kőszegi emlék szép színezetet kapott utólag.

Mariann néni rám bízza kincsét, hogy lapozzam végig. Büszkén mutatja a pompás virágcsokrokat, melyeket Kristóf Jenő pingált barátai igyekvő sorai mellé. Ezeket a festményeket Mariann néni megkülönböztető gondoskodással illette: mindegyik fölé celofándarabot ragasztott, hogy védje őket. A fotó kedvéért ezeket ideiglenesen eltávolítjuk. Hetven év alatt a ragasztó sárgásbarna pecsétet hagyott a papíron.

• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 
• 

– Talán több volt ez, mint barátság.

– Az ő részéről igen. De nekem akkor más udvarolt, a Stofi egyik osztálytársa, és ő tiszteletben tartotta, hogy én mást választottam. Az érettségije után elkerült, és teljesen megszakadt vele a kapcsolatom. Csak Ági temetésén találkoztunk újra, hatvan év múlva. Akkor már csak a hangom volt neki ismerős. Tündér-aranyos volt, mikor rájött, hogy én vagyok.

Kristóf Jenő (1951)

Mutatja Jenő érettségi fotóját. Valóban elámulunk, ahogy Kristóf Attila ígéri önéletrajzi regényében (Oidipusz körbejár, 1987): „Ha látná a fényképeit, elámulna. Tizennyolc évesen úgy nézett ki, mint az akkori idők nagy szovjet filmszínésze, Druzsnyikov, aki csak hősszerelmest játszott, sohasem fasisztát.” Egy jóvágású fiatalember néz ferde vágású szemeivel, megdöbbentően komor tekintettel a jövőbe. Testtartása megtörtséget sugall. Lényének drámaisága torkon ragadja az embert. Íme, az ígéretes művésztehetség, aki aztán évtizedekig betanított munkásként dolgozott.

– Én Tapi bácsitól, az osztályfőnökétől [dr. Horváth László] úgy tudtam, hogy katonai pályára ment. Ez nekem új, hogy operaénekesnek tanult.

– Budaker Gusztáv, a kőszegi zeneiskola névadója fedezte fel a tehetségét. De a konzervatóriumi tanulmányait félbe kellett szakítania, valószínűleg azért, vagy azért is, mert nem volt pénze. Rossz anyagi helyzetben volt a család.

Mezítláb a járásbíróságon

– Emlékszik az apja bűncselekményeire és a botrányra?

– Tudja, mi a véleményem? Volt nekem egy testnevelő kollégám később, sokkal később, akit elítéltek hasonló okokból. Másfél évet ült. Nem tudom, igaz volt-e, amivel vádolták. Én is testnevelést tanítottam a gyógypedagógiai intézetben, és bizony a kövér lányokat fel kellett segíteni a gyűrűre. Megkérdeztem tőle, hát jó kiállású férfi vagy, minden ujjadra juthat egy nő, miért kislányokat tapogatsz? Azt válaszolta, „te ezt nem érted. Nem tehetek róla.” Én mind a két esetről azt mondanám, hogy hiszem, ha akarom... Persze aztán lehet, hogy úgy volt. Mostanában mindenhonnan ezek az esetek jönnek. Nem lehet tőlük levegőt kapni.

Felvázolom neki a tényállást: a levéltárból előkerült az 1948-as bírósági végzés másolata, mely szerint Ágota, Jenő és Attila édesapja, Kristóf Kálmán 17 leánytanítványát zaklatta. Közülük nyolcat megerőszakolt. A terhelő vallomásokon kívül orvosi szakvélemények is alátámasztották a vádat. Kálmán töredelmes beismerő vallomást tett. Magam is beszéltem egy egykori áldozattal.

Mariann néni figyelmesen hallgat, aztán széttárja a karját.

– Na, ez nekem új. Ez most meglepett. Tényleg nem tudtam. Pedig nagyon jó kapcsolatban voltam Stofival. A világ legrendesebb gyereke volt. Megviselte az apja-féle dolog. Nagy szégyen volt ez, egy ilyen kis városban. Azért lepett meg, amit mond, mert amikor az apjának a tárgyalása volt, én hallgatóztam. Abban a házban laktunk, ahol most a zeneiskola van. Az első emeleten volt a járásbíróság, mi meg a másodikon laktunk. Hallottam a gondnoktól, hogy ma lesz a Kristóf Kálmán tárgyalása. Én ezt a Stofinak megmondtam. Hogy jöjjön oda. Nem maradhatott lent, hanem a mi lépcsőnkön, a második emeleten leültettem, én meg hallgatóztam. Ez most furcsának tűnik, pedig higgye el, hogy így volt.

– Hány évesek voltak akkor? Jenő... tizennégy.

A mai zeneiskola, egykori járásbíróság udvara (1991)

– Én meg tizenhárom. A gondnokkal, a Szilágyi bácsival nagyon jóban voltam. Mondtam neki, hogy közben én bejövök ide hallgatózni. „Sehova se jössz be!” De bementem, mert végül megengedte. Nem mentek akkor olyan szigorúan a dolgok. Levettem a cipőt. Egy hosszú, üvegezett folyosóról nyíltak a hatalmas, szárnyas, dupla ajtók. Akkor, nem viccelek, én a két ajtó között hallgatóztam, mezítláb. Kristóf tagadott és nem emlékszem, hogy született volna ítélet. Ha meghallottam egy-egy dolgot, szépen futottam fel a lépcsőn és a Stofinak elmondtam, aztán mentem vissza hallgatózni. Azért lepett meg, amit mondott, mert ott nem derült ki semmi. Ezért az volt bennem, hogy a Kristóf nem is csinált semmit. Egy idő után a Szilágyi bácsi elzavart, hogy ő kap, ha ezek kijönnek. Azon gondolkodom, hogy ez biztos az első tárgyalás volt, amikor még nem vallott. Előzetes letartóztatásban lehetett, mert Szombathelyről hozták. Két esetre is emlékszem, Kristófé volt az egyik, amikor az előzetesben levőket a kísérő rendőr vonaton hozta föl Szombathelyről Kőszegre és gyalog kísérte végig a városon, egész idáig, a Chernel utcáig. A bíróságnak nem volt autója. Mindenki odafigyelt arra, hogy rabot hoznak. Nagy szégyen volt ez. A papa vajon hogyan viselte el, hogy miatta került a család ilyen helyzetbe?...

– Attila leírja ezt a regényében, de módosítja a helyszínt és az időpontot. Éjszaka, kőszegi otthonában tartóztatják le az apját, és onnan kísérik át gyalog a rendőrségre, ami nem is volt olyan messze. Nem is teljesen értettem ezt a részt, de így már világos. A letartóztatást összeolvasztotta a kihallgatásra kíséréssel. Ha fényes nappal kísérték végig két városon, az egészen más.

„– Hogy élte túl azt a szégyent?

– Túlélik – mondta Zsebcirkáló.

– Maguknak még autójuk se volt. Úgy vezették végig az utcán.

– Öt perc séta onnan a börtön.”

(Részlet Kristóf Attila Oidipusz körbejár című önéletrajzi regényéből, 399. oldal)

– Amit Ön mondott akkor Jenőnek a lépcsőn, nagyban befolyásolhatta a bűncselekményhez való hozzáállásában. Megerősíthette abban, amit az édesanyjától hallott: hogy koncepciós per folyt az apja ellen. Idős korában is azt nyilatkozta, hogy egy „mondvacsinált, szerencsétlen” dolog miatt ítélték el. Azt gondolom, jobb volt neki így, hogy nem tudta az igazságot. Mit gondol, elmondta a testvéreinek, Ágotának és Attilának, amit Öntől hallott?

– Nem hiszem, hogy elmondta volna. Szerintem titoknak vette.

– A letartóztatásra egyébként emlékszik? Tanítási időben vitték el Kristóf Kálmánt a kémia szertárból, bilincsben, végig az iskola épületén.

– Arra nem emlékszem. Én nem láttam.

A szépre tudnak emlékezni

– Hol volt a rendőrség vagy a zárka akkor Kőszegen? Mert Ágota öccse, Kristóf Attila azt írja az önéletrajzi regényében, hogy a börtön hátsó kapuja az iskolaudvarra nyílott. Tanítás után odament, kopogott és sírt, szerette volna az apja lelkét megmenteni.

A kőszegi rendőrkapitányság (1949)

– Börtön nem volt, talán csak cella a rendőrségen, a bencés templom mögött. A Táblaházban. Az egykori elemi iskolától [ma Brenner János közösségi ház] a második épület [Schneller István u. 3.]. Ha Attila kiment az iskolából az udvarra, ami most parkoló, pár perc alatt ott volt.

– Amikor az apját letartóztatták, 1948-ban, Attila már nem oda járt, hanem a polgári fiúiskolába, ami most a városi könyvtár.

– Igen, de az elemi iskola épületében az emeleten a polgári fiúiskolának is voltak osztályai... Attila könyvét azért élveztem nagyon, mert bár megváltoztatta a neveket, az ember rögtön rájött, hogy kiről van szó. „Nyitott könyv” volt nekünk: tudtuk, hogy valójában hogy hívták az illetőt, merre lakott, merre ment...

– Stofit megzabolázhatatlan gyerekként ábrázolta, aki állandóan cukkolta a kisebbeket, köztük Attilát is, és kiborította viselkedésével az anyjukat, aki rendszeresen verte. Ön egészen másként beszél Kristóf Jenőről.

– A Stofiról nem mond igazat az Attila. Nem volt olyan, amilyennek beállította. Vagy, amiről nem tudok, testvérnek volt olyan. Mikor én... beszélgettem vele (nem tudom másképp mondani), szóval, mikor megismertem annyira, hogy véleményt mondhattam róla, a Stofi már nagyon komoly volt és zárkózott. De attól még lehetett 13 évesen utálatos. Én jó érzésű gyereknek ismertem. Aztán, hogy az Ági mennyire maradt ilyen, azt nem tudom, mert Szombathelyre került gimnáziumba.

– Ágota A nagy füzetben egyenesen ridegnek és kíméletlennek festette Jenőt és saját magát, vagyis kettejüket mint egyet, szinte összeolvadt személyiségként... Ön szerint tehát Jenő nem volt ilyen. Egyébként Attila sem ilyennek festi le; inkább elevennek, mint végzetesnek. Ez megerősíti azt a feltételezést, hogy Ágota csak magáról mintázta A nagy füzet ikreit: megkettőzte önmagát... Világos azonban, hogy Jenőt megtörte az élet... Az apjuk letartóztatása után neki kellett vigyáznia a testvéreire fél évig, amíg az anyjuk Ikerváron dolgozott és csak hétvégente vagy kéthetente járt haza. Komoly felelősség hárult rá.

Marhold Mariann (1949)

Mariann néni nevet.

– Az Ágit elég volt ám lefogni! Olyan típus volt. Azt csinált, amit akart. Szerintem a Stofitól sem fogadta el az irányítást. De ezt nem rosszmájúan mondom! Talpraesett, jópofa volt, csak...

– Öntörvényű?

– Öntörvényű. De az Attila is érdekes volt ám. A házassága, a gyerekei... Aztán mégis majdhogynem magányosan temetkezett el, az Ági mellé, itt Kőszegen. Talán így a szépre tudnak emlékezni... Ha néha arra sétálok, mindig ég az Áginál mécses. Nem tudom, hogy ez az írónak szól-e, vagy a kőszegi lánynak, akit szerettek a környezetében. Örülök, hogy rendben van a sír. Valaki odafigyel rá.

Regényhősök

– Kérdezném még néhány névről, akik Attila regényében szerepelnek. Ki volt Zsebcirkáló?

– Egy alacsony, mitugrász pasas. Tudtam a nevét, de nem jut eszembe. Utálta mindenki.

– Rendőr volt? Nyomozó, mint Attila regényében?

– Nem tudom. Mi besúgónak tudtuk.

– Csiszár Bélát, a matematika tanárt nem ezen a néven gúnyolták? Egy idős férfi, akivel beszélgettem, ezt állította. A tanítványa volt.

– Nem hallottam, hogy őt így hívták volna. Pedig jól ismertem. Romániából jött. A feleségével, a Kutasi Marcsival együtt tanítottam. Akkoriban úgy volt, hogy több végzett tanítóképzőst kihelyeztek Székelyföldre, és néhányan a vőlegényükkel tértek vissza. Így került ide a Csiszár Béla is. Nagyon szigorú, matek-fizika szakos tanár volt.

– Somborné meggyilkolására emlékszik? Attilánál ez a központi történet, de Ágota is írt róla. A bizonyíték című regényében az álmatlan öregúr feleségét mintázta róla.

– Emlékszem. Nagyon szép nő volt. Volt egy-két kapcsolata... Az intézetben dolgozott egy orvos, az Ambró Gyula bácsi, akit gyerekkoromtól fogva ismertem. Ő is olvasta Attila könyvét, amiben „Rózin doktornak” hívják Somborné szeretőjét. Gyula bácsi egyszer megszólított, akkor már 80 fölött lehetett, hogy csak azt akarja mondani, hogy nem ő volt ám a „Rózin doktor”. Hanem a kórházból valaki más...

– Pedig érdekes, a két név is „rímel” egymásra. Ambró – Rózin. A kettő együtt majdnem ambrózia.

– Igen. Talán a leírás alapján magára ismert és megijedt... Hát ilyen „nyitott könyv” az Attila regénye... Engem egyébként mindig megdöbbent a Somborék sírja. Mert a Sombor főmérnöknek lett egy második házassága és abból gyereke, mégis az első felesége mellé temették. Látta a sírt? Nagyon el van hanyagolva. Szinte lesüllyedt már a földbe. Sajnálom, hogy nincs, aki gondozza.

– Orrnixre is emlékszik? Attilánál kedves mellékszereplő, Ágota pedig egy hátborzongató karaktert rajzolt belőle A nagy füzetben: ő Nyúlszáj.

– Hogyne emlékeznék! Baraki lány volt. Szép lett volna, csak az orra hiányzott. Sokat szerepel Attila könyvében, hogy a Szent Antal szobor felé járt, és mindig tett oda virágot. Egy kis kápolnácska ez, ahogy megyünk a Kálváriához, egy kis ösvény mellett. Most már autóút vezet fölötte. Nekem mindig az Orrnix jut róla eszembe. Szerette és sajnálta mindenki.

– Attila Szűzanya szobornak írja. A valóságban tehát Szent Antal tiszteletére emelték, aki a szegények védőszentje.

„Késő délután, amikor útjának végére ért, mindig elment a Szűzanyához, ahhoz a fehér-arany-kék szoborhoz, amely a Gesztenyés alatt, egy ráccsal védett fülkében állt. Az ő virágai borították a Szűzanya előtt a földet, ő szórta lábához tízfilléreseit, az ő hasadt ajka csókolta a vasrácsot oly mohón, hogy a fekete lakk lehámlott róla. Útja végeztével Orrnix elterült a fehér kőlépcsőkön, maga alá húzott poros lábakkal lehanyatlott, csupasz arcát ruhái rongyhalmából a Szűzanya felé emelve.

Most már tudom, hogy szenvedett. Szíve megtelt fájdalommal, mire eljött az este. Nap nap után itt rakta le virágaival együtt kínját. Felfelé fordított arccal sírt, úgy, hogy orrlyukaiba folyt be a könnye.”

(Részlet Kristóf Attila Oidipusz körbejár című önéletrajzi regényéből, 85. oldal)

– És ki volt „Jagodics”? A regényben Somborék („Siegmundék”) mindenese, a fiatalasszony rajongója.

– Bennem mindig az volt, hogy ez a valóságos neve. De lehet, hogy csak hasonlított az igazi Jagodics gyerekekre. Egy munkás család volt a Jagodics, a barakkban laktak. Öten voltak testvérek. Talpraesett fiúk. Nem csak meccsre jártak, de bokszoltak is.

– Tényleg, Attila regénye szerint „Jagodics” sikeres bokszoló lett később.

– Ahogy Attila leírja, hogy a harmadik házba jártak tejért... Az is tényleg így volt. Én tősgyökeres kőszegi vagyok, emlékszem. Életemben csak három év volt, amikor máshol tanítottam, Ikerváron, de egyébként mindig itt éltem.

– És a Kappel péktől hozták a kenyeret?

– Karner volt az igazi neve. A szembeszomszédjuk volt.

– És „Buborék”? A művészlelkű ornitológus, a negatív szereplő, a gyanítható cukrosbácsi?

– Az nem tudom, ki volt.

– Talán Bechtold István, akiről a természetvédelmi látogatóközpontot elnevezték?

– Szerintem Attila rá gondolt. Állandóan a karján volt a sólyom és ment vele az erdőbe. Rajzolt, festett is. Nagy darab, erős ember volt, de mindenki jóra tartotta.

– Én is így tudom. Biztos csak megihlette „Buborék” alakját. Valószínűleg kellett még gyanús szereplő, és Attilának ő jutott eszébe, mint érdekes karakter.

A kincses doboz

– Így lehetett. Ha újra elolvasnám Attila könyvét, akkor rájönnék megint sok mindenre. Agyon van már olvasva, mert nem lehetett megszerezni, és mindenkinek én adtam kölcsön. Sok könyvvel így van az ember, nem? Ha harminc év után újra elolvassa, akkor sok mindent másképp lát.

– Ágotától olvasott valamit?

– Két könyvét olvastam. Nem tudtuk megemészteni. A nagy füzetet sem. A barátnőimmel beszéltük, hogy vajon hogyan és miért írta így. A filmet az ember már sokkal jobban megértette. Megmondom őszintén, nem került hozzánk közelebb az Ági azzal, hogy a könyveit olvastuk.

– Mit találtak bennük furcsának?

– Mintha nem ő írta volna. Bennünk még annak a 18 éves lánynak az emléke élt. A könyvei teljesen mások voltak. Sokan elkezdtük, de nem olvastuk végig. Én is többször letettem, aztán felvettem, mert mégiscsak kíváncsi voltam a folytatásra...

– Milyen Ágota megítélése itt Kőszegen?

– Kicsit fel vagyok háborodva, mert Ági Kőszegen élt, és a szülei is, meg a testvérei is, és mégis hagyják, hogy Szombathely kisajátítsa magának. Szombathelyen sokkal több megemlékezés van róla, mint Kőszegen. Itt nem nagyon ismerik. Nem él az emberekben az emléke, de mint írót sem ismerik. Hogy az apja börtönben volt, azt azért tudják! Ha Ágiról el akarnak nevezni valamit, utcát mondjuk, én azt mondom, épp ideje. Ide van temetve ő is, Attila is. Az emberek sejtik, hogy valami ide köti őket.

– Gyermekkoruk négy legszebb éve, közvetlenül a család „szétrobbanása” előtt. Talán ha Kőszegen nyíltan beszélnének arról, valójában miért ült börtönben az apja, nem lenne többé ez tabutéma, akkor idővel Ágota életművét is könnyebben befogadnák az emberek.

– Én is így gondolom.

A dobozból és a szekrényből előkerülnek még további kincsek. Mariann néni büszkén mutatja a köszöntő leveleket, amiket a kilencvenedik születésnapjára kapott, január végén, Orbán Viktor miniszterelnöktől és Kőszeg város polgármesteri hivatalától. Utóbbi személyes átadására – már szégyelli – nem ment el, ezért postázták azt is. „Nem szeretem a felhajtást” – szabadkozik. Mikor az ajtóig kísér bennünket, már újra nagyon élénk. Így fogok rá emlékezni, ahogy harsányan nevetve áll a széles ívben kanyarodó lépcső legtetején.