Zámolyi Irén emlékére

Azon az enyhe februári délutánon, mikor a 14 éves lány sírja előtt álltam a csikvándi temetőben, végigvettem magamban talányos halálának lehetséges okait.

Az újságcikkek szerint senki sem sejtette, Zámolyi Irén miért akasztotta fel magát a padláson a gerendára 1939-ben, egy májusi vasárnapon. A rendőrség bűncselekményre nem gyanakodott, és a temetési engedélyt megadta. A pletyka szerint azonban, mely 85 éve tartja magát, Irént megerőszakolta a csikvándi evangélikus tanító, Kristóf Kálmán, akit csaknem tíz évvel később kőszegi diákjai le is buktattak, és hét év börtönbüntetést kapott kiskorú lányok megrontásáért.

Pécsi Napló, 1939. május 25.

Töprengve néztem a síron terpeszkedő puszpángot és az annak hátat fordító, kifelé néző feliratot. Pár éve megkerestem a győri levéltárban őrzött halotti anyakönyvet, s már akkor szöget ütött valami a fejembe. Most is belülről nyomasztott a kérdés: hogy lehet, hogy Irén édesapjának mintha meg sem remegett volna a keze, amikor aláírta?

Ha Irénnel valóban szexuális abúzus történt, milyen érzések, gondolatok, félelmek kergették a halálba? Mi rettenthette meg annyira, hogy nem látott más kiutat? Miért nem beszélt róla, miért nem kért segítséget? Ha terhes lett, a hatósági boncolás során hogyhogy nem derült ki?

Bármi is történt... Behunytam a szemem, s így fohászkodtam: „Istenem, add, hogy kutatásommal hozzájárulhassak ahhoz, hogy kevesebb gyermek válassza a némaságot.”

Egy órán belül döbbenten kellett tudomásul vennem, hogy Irén nem volt „néma”.

A csikvándi kultúrházban tartottam könyvbemutatót. A hallgatóság tagjai közül már többen olvasták A nagy füzet kísérteteit, s előadásom után néhány idős ember körém gyűlt beszélgetni. Azt mesélték, a kislány valóban teherbe esett, és állapotáért egykori tanítóját, Kristóf Kálmánt vádolta, akinek házában rendszeresen megfordult, hiszen három gyermekét dajkálta. Szülei azonban ellene fordultak azzal, hogy szégyent hoz a családra. Azt feltételezték, hogy ő csábította el a köztiszteletben álló férfit, hiszen gyönyörű lány volt. A befolyásos család elsimította az ügyet a rendőrséggel, hogy a kínos titok ne kapjon lábra.

Beszélgetőtársaim csak a szóbeszéd alapján vélték tudni mindezt, de szívélyesen elirányítottak néhány további lehetséges adatszolgáltatóhoz, akik közül ketten tudtak érdemi információval szolgálni: egyikük Irén rokona, a másik a barátnője volt.

Zámolyi Veronikát néhány nap múlva hívtam fel először.

Győrben él, hetvenkét éves. Édesapja Zámolyi Béla, Irén egyik bátyja volt.

Mikor az öngyilkosságról kérdeztem, ott kezdte a mesélést, hogy egész gyermek- és ifjúkorában rémülten méregette a majdnem csuklónyi vastagságú kötelet, mely a nagyszülei házában a padlásfeljárónál segített az utolsó néhány fokot megmászni. Édesanyja ugyanis azt mesélte, Irén feje játék közben beakadt ebbe a kötélbe – ez a baleset okozta halálát. Veronika hatvan éven keresztül ebben a tudatban élt.

Édesanyjával (aki ma már 92 éves demens beteg és idősotthonban él) egy időben rendszeresen jártak ki a temetőbe Irén sírját rendben tartani, felkapálni. Sosem beszélgettek sorsáról. Az asszony már nehezen járt, mikor a hatvanas éveiben járó Veronika egy alkalommal rákérdezett, hogy is volt ez. Megdöbbent a válaszon: „Az igazság az, hogy Irén öngyilkos lett. A Kristóf tanító megbecstelenítette.”

Veronika nem tudta hová tenni magában ezt az új információt. Nem kérdezősködött tovább.

Mikor felvázoltam neki a korabeli újságcikkek, a halotti anyakönyv és a csikvándiak szóbeszéde alapján mindazt, amit megtudtam, mélyen elgondolkodott. Nagyapjáról, Zámolyi Józsefről kezdett mesélni. „Nagyon jóindulatú, szeretetteljes ember volt. Jólelkű, intelligens, nagyon aranyos. Imádta a családját, az unokáit. Nem tudom elképzelni, hogy a lánya ellen fordult volna.”

József legénykorában kivándorolt az Egyesült Államokba. A Betlehem Steel nevű acélgyárban vezető beosztásban dolgozott. Itthon aztán sokat mondogatta: „Boss voltam.” Szeretett elegánsan öltözni; a csikvándiak nevették is, hogy „nyakkendőben jár szántani”. Felesége, Varga Lídia dohánygyári munkás volt szintén az amerikai Betlehemben; ott ismerkedtek meg, pedig mindketten Csikvándról származtak. Amerikában született első két fiuk; majd Lídia, miután hírt kapott arról, hogy földet örökölt szüleitől, visszatért Csikvándra velük, a férje nélkül. A nagyapa csak hét évvel később tért haza; ezután született még öt gyermekük, köztük Irén.

Lídia nagyon határozott, hangos, de prűd asszony volt; a gyerekeit is szigorúan nevelte. Veronika mégis szerette alapvető jóindulata miatt. Irányítása alatt a családban semmi erkölcstelenség elő nem fordulhatott. A nagyapa, aki szívesen telepedett volna le végleg az Egyesült Államokban, gyakran mondogatta Veronikának: „Nekünk nem itt kéne lenni, de a szerencsétlen, földhözragadt öreganyád miatt itt vagyunk.”

Veronika a Zámolyi nagyszülők közül csak a nagyanyjáról tudja elképzelni, hogy Irént vádolta volna. Egy gyalázatban fogant magzat kihordása az ő számára kétségtelenül kizárt lehetőség volt. „Ő biztos, hogy foggal, körömmel küzdött azért, hogy ne kerüljön ki a családból a szégyen.”

Kristóf Kálmán világhírű íróvá lett lánya, Ágota (Agota Kristof) mindössze négyéves volt Irén öngyilkossága idején, de A nagy füzet és A bizonyíték című regényeiben erre a tragédiára emlékeztető motívumok bukkannak fel. Például anya és csecsemője csontvázát felakasztják a padláson a gerendára; egy leányanya terhessége idején lekötözi hasát, hogy elrejtse szégyenét; a város lakói elüldözik őt, mert bűnösnek tartják; nyomorékként világra jött kisbabáját a patakba akarja fojtani; a kisfiú végül hétévesen maga is felakasztja magát a két korábbi csontváz mellé.

Az, hogy Kristóf Kálmán Irén öngyilkossága után még öt évet élt a faluban, nem fér Veronika fejébe. „Hogy lehet, hogy nagyapám nem torolta meg rajta Irén halálát?” Tovább elmélkedve eszébe jut, hogy később, ha családjukban felmerült Kristóf neve, tisztelettel beszéltek róla. „Jó tanító volt, szerették” – emlékszik még mindig súlyosan demens édesanyja. A férfi ügyesen mesterkedhetett, hogy a család jóindulatát elnyerje, Zámolyi József pedig igazodott felesége álláspontjához, hiszen az asszony „hordta a kalapot” a családban.

Zámolyi Irén húgával

Kérdésemre, hogy a családi hagyatékban maradt-e fenn fotó Irénről, Veronika először határozottan állította, hogy nem. Csak a rokonság elbeszéléséből tudta, hogy a lány a Zámolyiak minden jó vonását viselte. Gyönyörűnek tartották; haja dús, barna, alakja fejlett volt. Később, keresztanyja lányától mégis előkerült egyetlen fénykép, talán az utolsó: Irén 13-14 éves lehet rajta, s nála két évvel fiatalabb húgával, Jolánnal pózol. A fotót előkereső, Pápán élő rokon a családi legenda egy másik verziójával ismertette meg Veronikát: őt édesanyja azzal áltatta egész életében, hogy Irén a havi vérzésekor használt, kimosott ruhácskáit teregette a padláson, amikor feje véletlenül beakadt a kötélbe.

Első beszélgetésünket Veronika azzal a gondolattal zárta, hogy ha bejelentkezésemkor azt kérdeztem volna, hogyan halt meg Zámolyi Irén, automatikusan a hatvan évig ismételgetett mantrát mondta volna: baleset volt.

A másik tanúm egy 93 éves csikvándi néni.

Barta Józsefné 1931-ben született Marton Mária néven. Nem járult hozzá sem videó-, sem hangfelvétel készítéséhez, és még a telefonbeszélgetéstől is elzárkózott. Kérdéseimet lányán, Bognár Tiborné Barta Mariannon keresztül tudtam hozzá intézni, s válaszait csak a telefonkészüléken keresztül, a háttérből hallottam.

Mária néni Irén barátnője volt, mindössze nyolcéves, mikor a tragédia történt. Látta Irént holtan a koporsóban, az orrnyílásaiban tamponnal. Ezt a képet aztán soha nem tudta kitörölni az agyából. „Holtában is ugyanolyan szép volt, mint mikor élt.”

Martonék akkor még a szőlőhegyen laktak, és mindig sok gyerek gyűlt oda játszani; vegyes korosztályúak és vallásúak. Csikvánd lakosságának egyharmada katolikus; Mária néni is ehhez a kisebbséghez tartozik, így nem tanította Kristóf Kálmán. Csak a gyerekeire emlékszik halványan.

Emlékei szerint a Zámolyi család nem okolta a tanítót a kislány haláláért, inkább a falu többi tagja vált óvatossá és ellenségessé vele szemben. Hogy miért nem szorították sarokba, arra a kérdésre Mária néni csak általános választ tud adni: „Abban az időben a tanító szent volt.” Nem hallott róla, hogy Kristóf Kálmánt más lányok molesztálásával is hírbe hozták volna, pedig az 1948-ban kirobbant botrány során valószínűleg hét csikvándi lány vádolta abúzussal, s közülük kettőt meg is erőszakolt. (Mindez a bírósági végzésben és a kőszegi iskolai anyakönyvi naplókban szereplő nevek összevetése alapján következtethető ki.)

Iskolai ünnepségről szóló hír (Harangszó, 1934. június 3.)

Mikor felvetem annak gyenge lehetőségét, hogy a szép Irén kellette magát a férfi előtt, határozottan tagad. „Ő csak dolgozni, dajkálni járt hozzájuk. Igazi kislány volt, aranyos, kedves.” Ő is úgy tudja, anyja kínozta, vádolta a gyermeket azzal, hogy ő a felelős a történtekért. Irén anyja „szigorú parasztasszony volt”, ahogy meséli; nem olyan okos, mint a férje.

Mi a jelentősége annak, hogy ez a tragikus történet most a felszínre került?

Veronika közvetíti férje véleményét, miszerint az ilyen eltévelyedetteket kasztrálni kell. A kőszegi áldozat, akit könyvemben megszólaltattam, édesapja bosszúfantáziájáról számolt be: Kristóf Kálmánt a „micsodájánál” fogva akasztotta volna fel.

A népharag elkésett és lenyeletett. A „gyermekrontó” tanító 22 évet töltött zavartalanul a pedagógusi pályán, és a bírósági végzés szerint 17 (valójában még ki tudja hány) áldozatot ejtett.

Több mint 80 év távlatából könnyű azt mondani, előbb kellett volna lépni, idejében leleplezni a férfi rafinált módszereit. Már működése elején, Csikvándon elkapni a grabancát, vagy legalább Irén halálakor nem elégedni meg annyival, hogy látó- és hallótávolságon kívülre (Kőszegre) költözik.

De lépten-nyomon ismétlődik ugyanez a forgatókönyv ma is. Egy pedofil személyt nehéz elcsípni, hiszen egész életét beteges vágyai és azok leplezése köré szervezi.

Annyi biztosan jó irányban változott az elmúlt 80 évben, hogy kevesebb a tabutéma, és határozottan nőtt a bizalom gyermek és szülő között. A gyerekek korai felvilágosítása mellett („bugyiszabály”) ez a bizalom a legfontosabb eszköz a megelőzésben.

„Irén esete jó példa arra, mi történhet, ha nem vigyázunk” – foglalta össze Veronika.

Jövőre lesz Zámolyi Irén születésének századik évfordulója. Gondolatban sírja előtt nap mint nap gyertyát gyújtok a szófogadó, engedelmes, kihasznált gyerekekért, akik kétségbeesetten együttérzést és segítséget keresnek az élők közt.