Könyvbemutatóm révén Kőszegen is további idős tanúkhoz jutottam el. Hasonlóképpen, mint Csikvándon, csak a 90 év körüliek emlékeznek a Kristóf családra és a regényhősökké formált kőszegi polgárokra. Közülük kevés, aki szellemileg jó állapotban van és hajlandó nyilatkozni.
A következő információk döntő részét három kőszegi hölgytől gyűjtöttem be 2024 februárja és májusa között. A legidősebb 93 éves, személyazonosságát nem kívánta nyilvánosságra hozni. A második a 89 éves özv. Kárpáti Józsefné, született Butti Éva. Ő Kristóf Ágota osztálytársa és jó barátnője volt az általános iskolában. Fia segítségével tudtam interjút készíteni vele telefonon és írásban. A harmadik a szintén 89 éves özv. Németh Lászlóné Schwahoffer Vilma, nyugalmazott pedagógus, aki egy évfolyammal Ágota fölött járt az általános iskolában, majd a leánylíceumban addig a rövid ideig, míg Ágotát át nem íratták a szombathelyi internátusba. Őt személyesen látogattam meg, mert hallássérült, de kitűnően olvas szájról. Megkérdeztem továbbá több nyolcvan és kilencven év közötti kőszegi ismerőst, akik bizonytalan és csekély mennyiségű információval tudtak csak szolgálni.
Kristóf Ágota (fent) és Butti Éva (alatta) a nyolcadikos osztályképen (1949-50)Kristóf Kálmán „gyermekrontási” botrányáról a tanúk igen keveset tudtak – annak idején a felnőttek ezt az ügyet nem teregették a gyerekek elé. Ahogy Vilma fogalmazott, „susmutoltak az emberek, de ha a közelükbe kerültem, elhallgattak. Csak annyit hallottam, hogy börtönbe került, mert kislányokat molesztált”.
Éva néni emlékszik arra a három-négy lányra, akik azt mesélték, Kristóf Kálmán a szertárban tapogatta őket, „nyúlkált beléjük”. Elmondása szerint Kálmán felesége, Turchányi Antónia is tanította őket háztartástanból. Ő mindkettejüket szerette.
Eltérőek az érzései a 93 éves anonim hölgynek, aki tisztán emlékszik, mikor Kristóf Kálmánt bilincsbe verve kísérték. „Undorító férfi volt” – összegezte véleményét.
Vilma és Éva néni szeretetteljes szavakkal idézték fel egykori barátnőjük, Kristóf Ágota emlékét. Előbbi a „vidám”, utóbbi a „jópofa” szóval tudta összefoglalni jellemét. Mikor Ágota már befutott írónőként hazatért Svájcból, a baráti társaság együtt vacsorázott a Kulacs étteremben. „Egyszerű lány volt, nem nagyzoló” – állítja Éva néni. A vacsorarendeléssel is szerénységét bizonyította: rántott gombafejeket kért.
Vilma mosolyogva emlegette Ágota kerek arcát, sötét haját és szemét. „Olyan volt, mint egy koreai kislány.” Az iskolában tevékeny úttörőként, rajvezetőként tűnt ki, és jól szavalt. Együtt jártak énekkarba. „Sokat szerepelt – ilyen alkat volt... Mikor hazajött Svájcból, éppen itt ült” – mutatott maga mellé egy fotelra – „és állandóan cigizett.”
Vilma egy saroknyira Kristóféktól, a Kálvária utcában nőtt fel, s most is azon a környéken lakik: konkrétan a Kristóf család egykori házának szomszédságában. Kertjéből át lehet látni az Árpád tér 12. magas verandájú udvari szárnyára, ahol Ágota és két fivére, Attila és Jenő gyermekkoruk négy legszebb évét töltötték. Az épület magántulajdon, jelenleg nem lakják; felújítás alatt áll. Vilma kalauzolta körül ebben az akkor éppen nagyon elhagyatott udvarban Eric Bergkrautot, az Ágotáról készült svájci dokumentumfilm rendezőjét (Egy írónő Európából, 1998). Gyermekként többször is járt Kristóféknál. „Szépen berendezett lakásuk volt.” Kristóf Kálmántól félt. „Talán mert csúnya bácsi volt. Annyi idősen az ember csak a széphez vonzódik.”
Kristófék egykori bérlakása (2022)Bár Vilma is evangélikus vallású, nincsenek emlékei a Kristóf család gyülekezeti tevékenységéről. Tisztázta, hogy a férfi Kőszegen már nem kántorkodott, csak korábbi lakóhelyén, Csikvándon. Feleségét, Antóniát nagyon kedves asszonyként ismerte meg. A fiúkra is emlékszik. „Jenő szép magas srác volt, tetszett is nekem” – kuncogott. „Attila meg olyan volt, mint az apja.”
A helyi gyerekek rendszeresen jártak fürdeni a Gyöngyös patakhoz. Vilma a „kék sziklára” is emlékszik. „A sarkon volt egy jó nagy szikla, ott fürödtünk. Ágiékkal is. Ott tanultam meg úszni.”
A vakációban végzett gyerekmunka számára is erős emlék. „Négy évig a nyári szünet első napjától mentünk a határsávba kapálni. Nyolc órán át, húsz forintért” – idézi fel komoran. Kristóf Attila írt erről több tárcájában. A földet olyan simára és porhanyósra kellett dolgozni, hogy az illegális határátlépők lábnyoma meglátszódjon.
Kristóf Ágota francia nyelven írt, nyomasztó regényét, A nagy füzetet, mely Kőszegen játszódik a második világháború idején, Vilma hatvanéves kora körül ismerte meg magyar fordításban. „Nem értettem első olvasatra. Ugye ismertem Ágit, tudtam, hogy jó szókincse van, és ez a könyv nekem...” – kezdi, de elakad, keresgéli a szavakat. „Az osztálytársammal is beszéltünk róla, kérdezte, hogy mit szólok hozzá. Mondtam, hogy nem ismerem föl Ágit a könyvben. Utána ő maga [Ágota] is mondta, hogy szótárazott.”
Kérdésemre, hogy a regényben tobzódó szexuális elferdülések, többek között a pedofil és a kutyás jelenetek miként hatottak rá, így válaszolt: „Ezektől iszonyodtam, nem értettem, hogy miért írta... Mondtam is neki itt” – mutat megint a fotelra. „Nem tudom már, mit válaszolt, de észrevettem, hogy nem akar beszélni róla. Nem firtattam... Biztos, hogy sérültek ezek a gyerekek. Ez A nagy füzetből is kijön.”
Kristóf Attila önéletrajzi regényében, mely az Oidipusz körbejár címet viseli (1987), megörökítette több jellegzetes kőszegi lakos alakját az 1940-es évek végéről: „Zsebcirkálót”, „Orrnixet” és „Florence-et”. Tanúimat róluk is kérdeztem.
Attila történetében a nyomozót Zsebcirkálónak hívják a háta mögött. A nekem korábban nyilatkozó férfi tanú, aki a könyvemben is szerepel, azt állította, Csiszár Bélát nevezték így, aki őt és Attilát tanította matematikából a polgári fiúiskolában. Új beszélgetőtársaim ezt az információt nem tudták megerősíteni. Egy 84 éves hölgy szerint Csiszárt Zseboroszlánnak gúnyolták; a Zsebcirkálót sosem hallotta. Vilmának egyik becenév sem rémlik, pedig emlékszik a szóban forgó pedagógusra. „Nem szerették. Alacsony ember volt, talán még 160 centi sem.” A legidősebb tanúnak, a 93 éves anonim hölgynek egészen más személy jutott eszébe a Zsebcirkáló szóról. „Na, az egy vad kommunista tiszt volt. Talán ávós. Félelmetesen rossz hírű pacák; de nekünk szerencsére nem volt vele dolgunk. Nem ismertem közelebbről.” Lehetségesnek tartja, hogy nyomozói munkakörben dolgozott, de hogy ő tartóztatta volna le Kristóf Kálmánt, azt nem tudja.
Némileg kevesebb a bizonytalanság Orrnix esetében, bár a sérült arcú nő rendes nevét továbbra is homály fedi. Nem csak Kristóf Attila regényében, de A nagy füzetben is megjelenik, utóbbi helyen erősen eltorzítva, Nyúlszáj néven. „Barakki nő volt, egy kurva” – mesélte a 93 éves hölgy. „Előkelő urak jártak hozzá. Az arcát mindig patyolat fehér kendővel takarta le. A férfiak azt mondták, a teste csodálatos volt. Rendes nő volt.” Vilma is jól emlékszik Orrnixre. Foglalkozásáról ugyanazt mondja, és az arcletakarásról is hallott. Tizenkét gyereket szült, pedig sosem ment férjhez. Az osztrák határ felé, a honvédség által hátrahagyott barakkokban lakott sok más szegény emberrel együtt, ott, ahol azóta drága villák épültek. A 93 éves hölgy úgy tudja, a barakkok eredetileg az I. világháború alatt katonai kórházpavilonok voltak. Mikor már nem volt rájuk szükség, gyári munkásokat költöztettek oda. A hetvenes-nyolcvanas években épültek a helyükre a gazdag családi házak. „Én ettől az Orrnixtől nagyon féltem” – folytatta Vilma. „Ha lehetett, rá se néztem.” Éva néni arról számolt be, hogy ők a vasutas árvaház (későbbi MÁV nevelőotthon) mellett laktak, s a barakkoktól a városba menet Orrnix rendszeresen ott haladt el előttük. „Orrhangon beszélt.”
Kristóf Jenő túlzott és szépített tehát, mikor egy interjúban azt állította, Orrnix a második szomszédjukban lakott és takarítónő volt.
Egy általam megkérdezett 84 éves hölgy már nem emlékezett Orrnixre, egy hatvan év körüli férfi a könyvbemutatómon mégis azt állította, ismerte „Orrnix Gizit”, aki a nagybátyja barátnője volt. Ezért tanúimat arról is faggattam, használták-e több személyre ezt a becenevet a városban. Éva néni csak azt az egy Orrnixet ismerte, de egy távolabbi ismerős azt üzente, hogy Orrnix lányának sem volt orra. Vilma emlékszik egy nála néhány évvel fiatalabb szőke nőre, akinek szintén volt valami probléma az orrával, a lakótelepen lakott, őt hívhatták ugyanúgy. Nem tudja, hogy rokonságban állt-e az eredeti Orrnix-szel.
Schwahoffer Vilma (2021)Úgy tűnik, egy-egy humoros, ötletes becenevet „örökölni” lehetett Kőszegen – erre következtettem Zsebcirkáló és Orrnix példájából.
A 93 éves hölgy még Sombor Mihályné meggyilkolásának történetét is fel tudta idézni. Az eset Kristóf Attila önéletrajzi regényének fő cselekményszálát képezi. Ő a szerencsétlenül járt asszonyt Florence-nek hívta; valójában az Ida keresztnévre hallgatott. „Az anyósom nagyon szerette. Mindig azt mesélte róla, hogy svájci. Tisztességes úrinő volt” – idézi vissza a hölgy. „Úrinő volt” – visszhangozza Vilma, – „és a mérnök úr is nagyszerű ember.”
Vilma szerint „Ida néni” Finnországból származott. Mikor a rendőrségi jegyzőkönyvre utalva felvetem, hogy inkább Dániából, hiszen ott született, engedékenyen kijavítja magát. Hozzáteszi: részvénye volt a nemezgyárban, ezért államosításkor eltették láb alól.
Halála után Sombor főmérnök nagy sokára újra megházasodott, egy Szentesi Dóra nevű nőt vett el – ebben is összecsengenek Vilma és a 93 éves hölgy emlékei. Utóbbi szerint a házaspár a Bajcsy-Zsilinszky utcába költözött, „az apácák mellé”.
Éva néni is szerepel Kristóf Ágota általános iskolai osztályképén. Sőt, ott kell lennie Szász Bubának is, a Kristófékkal szomszédos erdélyi család egyik lányának. „Szász néni” vállalta Ágota, Attila és Jenő „képletes felügyeletét” abban a fél évben, amíg Antónia Ikerváron dolgozott és hátrahagyta gyermekeit a kőszegi házban. Éva néni tisztázta Buba rendes keresztnevét: Amália. Sajnos már nem lát, ezért a képen nem tudja beazonosítani.
A 93 éves hölgy szerint Buba egyik testvére, Szász Klári és férje kísérték át Kristóf Ágotát, férjét és kisbabájukat az osztrák határon 1956-ban, egy novemberi éjszakán. „Ágota nem volt hálás érte, mert rájuk sem nézett, amikor Kőszegre látogatott... A volt osztálytársak virágcsokorral és desszerttel köszöntötték őt, de egyáltalán nem viszonozta a kedvességet. Hozhatott volna egy zsák svájci csokoládét...”
A Kristóf testvérek, valószínűleg a budai várban (1980-as évek vége)A könyvbemutatóm után az elutasító kritikák mellett sok pozitív visszajelzést és segítséget kaptam. Pócza István Zoltán, a Jurisics-vár Művelődési Központ és Várszínház igazgatója például helyreigazítást javasolt egy képaláírással kapcsolatban. Határozottan állítja, hogy a Kristóf Jenőről, Ágotáról és Attiláról készült felnőttkori fotó nem készülhetett Kőszegen, bár engem a Várkör nyugati, Hunyadi utca felőli szakaszára emlékeztet. Véleménye szerint a helyszín inkább a budai vár lehet.
Lőcsei Péter irodalomtörténész több forrásanyagot is küldött. Ezek egyikéből, a Pápai Hírlap 1940. augusztus 3-i számának híréből derül ki, hogyan történt Kristóf Jenő gyermekkori könyöktörése: „Leesett a kocsiról. Kristóf Jenő, Kristóf Kálmán csikvándi tanító 6 éves kisfia a kocsiról oly szerencsétlenül esett le, hogy bal karja eltörött. Az irgalmasok kórházában ápolják.” „Persze a rossz keze erősebb volt kettőnk összes kezénél”- mesélte Kristóf Attila önéletrajzi regényében, a testvéri erőviszonyok kapcsán.
Egy 84 éves hölgyben a könyvbemutatómon hallottak súlyos emlékeket hívtak elő. Abúzusélménye, melyet hetven évre eltemetett magában, most újra fojtogatni kezdte. Hetedik-nyolcadik osztályos lehetett, mikor tehetsége miatt tanítás után külön foglalkozott vele egy rajztanár a tanítóképző épületében. A férfi, akinek a nevét is fel tudta idézni, de én a személyiségi jogok védelmében nem írom le, néhány alkalom után simogatni kezdte. A kislányt tekintélytisztelete visszatartotta abban, hogy tiltakozzon, de érezte, hogy menekülnie kell. Kikérezkedett a mosdóba, a folyosón felkapta a holmijait és elszökött. A molesztálásnak így vége szakadt, és a kislány szerencséjére a szóban forgó pedagógus nem volt olyan rámenős és rutinos, illetve olyan szinten beteg, mint Kristóf Kálmán. A hölgy eddig soha senkinek nem beszélt az egykor átélt zaklatásról; most egyik barátnőjével osztotta meg először az emléket, akinek reakciója sajnos szokványos: „Ne is mondd el senkinek.” Az áldozat mellett érzett szolidaritás helyett a „barátnő” a bántalmazás tényének további elhallgatását javasolta; ezzel gyakorlatilag az elkövetőnek „falazott”, még ennyi év után is, az áldozatban pedig erősítette a mérgező szégyen és elszigeteltség érzését.
A Kristóf Kálmán pedofíliájával kapcsolatos közösségi trauma sok kőszegiben reteszelt el kommunikációs csatornákat. Az egész kutatásom alatt tapasztalt görcsös tabuőrzés tüneteivel most, az új kőszegi tanúk keresgélése közben is találkoztam. Megértem és tiszteletben tartom ezeknek az embereknek a belső vívódását. Magatartásuk természetes önvédelmi reakció, bár nem szolgálja sem a közösség, sem az ő maguk egészségét.
Akik bátrak voltak nyilatkozni és segíteni, azoknak hálásan köszönöm. Azt hiszem, hozzátehetem, hogy Kristóf Kálmán tizenhét és még ki tudja hány egykori áldozatának, illetve azok leszármazottainak nevében is.
Amennyiben Ön tud segíteni további idős tanúk megkeresésében, akik bármilyen apró információt hozzá tudnak tenni a kutatási anyagomhoz, kérem, írjon a