Válasz a Kőszeg és Vidéke szerkesztőségének
A nagy füzet kísértetei című könyv bemutatójáról szóló cikkre
Meglepődve olvastam a „S hullanak a kövek” című jegyzetet könyvem február 8-i kőszegi bemutatójáról, melyen kutatómunkámat vázoltam fel Kristóf Ágota és Attila régóta tabuként kezelt családi tragédiájával kapcsolatban. A szóban forgó eset egyben közösségi trauma is Kőszegen. A hetilapban megjelent, „tartalmi és alaki sajátosságokat magába foglaló” cikk felett érzett meglepetésem részben kellemes volt: Önök véleményük kinyilvánításában bátrabbnak mutatkoztak, mint a Vas Népe. Ők ugyanis újságírót és fotóst küldtek a decemberi szombathelyi könyvbemutatóra, azután jobbnak látták, ha mégsem jelenik meg semmi a megyei napilapban, tudván, hogy a negatív reklám is reklám. Az Önök szerkesztősége a kőszegiek nagy érdeklődése és az interneten megjelent tartalmas cikkek terjedése miatt már nem tehette meg, hogy dacosan hallgasson A nagy füzet kísérteteiről. Hálás vagyok, hogy engedtek a kényszernek.
Ugyanakkor sajnálattal konstatálom, hogy Tóthárpád Ferenc újságíró félreértette feladatát és túlbecsülte kompetenciáját. Csak a kőszegi könyvbemutatóról kellett volna írnia, ehelyett a könyvről is írt, ami már csak azért is probléma, mert a kötettel való ismerkedése kimerült annyiban, hogy megnézte, hány számozott oldal van benne. Fel is állított egy érdekes statisztikát, melyben összevetette az előadás hosszát és az azt követő beszélgetés hosszát az oldalszámmal. Zavarban vagyok, mert nem olyan egyértelmű ez az értékmérés, mint a szombathelyi irodalmáré, aki a decemberi könyvbemutatón végső érvként a könyvem ellen azt hozta fel, hogy nem tetszenek neki a piros betűk a címlapon.
Azt Tóthárpád is elismerte, hogy a Kristóf Kálmán elleni vádak „vitathatatlanok” és „elítélendők”. Ez nagyszerű előrelépés az eddigi általános figyelmen kívül hagyáshoz és homályosításhoz képest. Mégis, ebben a cikkben is elmaradt az igazság terjesztése, ezért leírom én a tényeket: az 1948-as bírósági végzés szerint a tanító 17 kislányt molesztált szexuálisan, közülük 8-at megerőszakolt. Az áldozatok nagy része kőszegi diák volt.
Az újságíró figyelmét továbbá elkerülte az a kérdés, mely elhangzott egy hallgató szájából a bemutatón, ő cikkében mégis hiányként fogalmazza meg. Megerősítem tehát akkori válaszomat: Kristóf Ágota fiával is felvettem a kapcsolatot 2022-ben, de nem kívánt betekinteni a kutatási anyagomba és úgy vélte, nem tudja kiegészíteni semmilyen információval. Elérhetőségemet ismeri; nyitott vagyok minden hozzászólására utólag is. Ugyanígy várom a jól alátámasztott kritikát és kiegészítést a kompetens személyektől: a tudomány embereitől és adatszolgáltató civilektől.
Mint azt a bemutatón is elmondtam, kutatásom kezdeteitől fogva kerestem a szakembereket, akikkel együtt dolgozhattam volna az objektív tényfeltárás érdekében. Azt képzeltem, hogy az egészségüggyel szemben (ahol korábban újságírással foglalkoztam) a kultúra területe kevésbé korrumpált; csupa jóindulatú és szorgalmas emberrel fogok találkozni, akik munkájukkal vagy hozzáállásukkal lelkesen támogatnak egy igaz ügyet. Borzasztó nagyot csalódtam. Tudják, meddig terjedt a kapcsolatom egy „szakértő” brigáddal, mely állami és uniós támogatásokon élősködik? Addig, míg egy lektorálás reményében el nem küldtem egyiküknek a kéziratomat, s ők vissza nem éltek szerzői jogaimmal. Mikor ezt számon kértem rajtuk, kizártak a Kristóf Ágota kutatócsoportból. Lehetséges, hogy azóta is terjed a levelezőlistákon és az interneten a könyvem három évvel ezelőtti piszkozata, minden tiltásom dacára. Néha az az érzésem, hogy egyes „bennfentesek” ez alapján próbálják megítélni az azóta többszintű „lektoráláson” átesett könyvem értékét.
Mert végül – miután három évvel ezelőtt mégiscsak magamtól túllendültem a holtponton és még egy éven át folytattam egyedül a munkát, míg úgy nem éreztem, a kéziratom részemről kerek egész – találtam segítőkész szakembereket. Átolvasták, megdicsérték, továbbá segítettek egyéb forrásmunkákat felkutatni, és arra biztattak, egészítsem ki írásomat néhány történelmi vonatkozással; illetve figyelmembe ajánlották Judith Herman Trauma és gyógyulás című csodálatos könyvét. Talán nem nevezhetném ezt lektorálásnak, de én tudom, hogy részfeladataikban alaposak és lelkiismeretesek voltak, és be kellett látnom, hogy nekem, a semmiből előbukkanó ismeretlen oknyomozónak, aki saját szerény erőforrásaiból, függetlenül dolgozik, meg kell elégednie ennyivel. Számomra nem nyílnak meg a nagyobb párnázott ajtók. Így kellett végigcsinálnom, és a végére értem. Segítőim szerény és óvatos emberek, akik nem kértek tőlem semmilyen ellenszolgáltatást, és többnyire a nevük elhallgatását kérték, így bárki kétségbe vonhatja létezésüket. (Kivéve Hal Melinda klinikai szakpszichológus és Mayer László levéltáros, a Vasi Szemle egykori főszerkesztője, akik csak az utómunkálatokban vettek részt.) Én mégis végtelen hálával és tisztelettel gondolok rájuk önzetlenségük, tántoríthatatlan értékrendjük és szorgalmuk miatt. Ők számomra az igazi lámpások, akik most nem osztozhatnak nyilvánosan a könyv dicsőségében.
Tóthárpád Ferenc cikkében azt állítja, A nagy füzet kísérteteiben a tények mellett pletykákból, mesékből, saját következtetéseimből építkezem. Szeretném tisztázni, ki pletykál és ki mesél. Ha a csikvándiak között több mint 80 éve az a szóbeszéd járja, hogy Kristóf Kálmán miatt akasztotta fel magát egy 14 éves lány, és én ezt leírom egy tanulmányban, akkor én már nem pletykálok, hanem tényt közlök. Ha mellette hangsúlyozom, hogy a gyermek és a tanító titkos kapcsolatára nincs bizonyíték, objektív voltam, hiszen emlékeztettem az olvasót a tényekre. Másodszor: ki mesél? Ha Kristóf Ágota és Attila mesél a saját családjukról, s jelzik, visszaemlékezésükben melyek a valós elemek, akkor ez szintén lehet a tényfeltárás része: tény az, hogy az író testvérpár így dolgozta fel irodalmi eszközökkel a gyermekkori tragédiát. Ki lehet náluk kompetensebb ebben? Harmadszor: ki következtet? A tényfeltáró újságíró, aki rámutat lehetséges összefüggésekre, ezzel távlatokat felmutatva: milyen irányban lehet tovább kutatni, tovább elemezni. A téma eljövendő kutatóinak tálcán kínálja a feladatot, hogy felrázza őket a jelenlegi tunyaságból: rajta, ezeket a feltételezéseket lehet alátámasztani vagy megcáfolni!
Mivel Kristóf Kálmán bűnösségét Tóthárpád is elismerte, nem értem, miért olyan versidézettel zárja jegyzetét, mely arra utal, könyvemmel Kristóf Ágotát „kövezem meg”. Célom csupán az, hogy életrajzát és életművét végre reálisan, elfogulatlanul, tabuk nélkül kezeljük. Egy közösségi trauma feldolgozását indítottam el, mely rengeteg családot érint. Nem gondolják, hogy minden egyes kapcsolódó publikáció, mely az elmúlt körülbelül 10 évben (mióta bizonyosan elérhetők a bizonyítékok) letagadta vagy figyelmen kívül hagyta Kristóf Kálmán bűncselekménysorozatát, érzéketlenül keresztülnézett ezeken a közvetlenül vagy közvetetten traumatizált embereken? „Az érzéketlenség uralma” – emlegeti Kristóf Attila többször is önéletrajzi regényében. Ideje véget vetni az érzéketlenség uralmának! Tiszteljük meg az áldozatokat, leszármazottaikat és a Kristóf testvérek emlékét az együttérzésünkkel!
Az igazság már megtalálta útját a felszínre, és ezúttal fent is marad. Ne kövek hulljanak, hanem könnyek! A történteket meg kell gyászolni közösségi szinten is. Kérem, ebben segítsen a Kőszeg és Vidéke szerkesztősége, mely szeretett szülővárosomban a kultúra fontos képviselője.
Lepold Andrea
A nagy füzet kísértetei című könyv szerzője
Zalaegerszeg, 2024. 02. 18.
A szóban forgó jegyzet a lap alján olvasható.
A levél a Kőszeg és Vidéke 2024. március 11-i számában jelent meg. Kámán Zoltán felelős szerkesztő reagált rá.
