Hogyan torzítja el a múltat a transzgenerációs trauma?

78 éve ezen a napon tartóztatták le a pedofil tanítót, Kristóf Kálmánt egy kőszegi általános iskolában. Bilincsben vezették végig a kémia szertártól az iskolán, a bámészkodó tanítványok és kollégák sorai között a rendőrségig.

Ott volt a lánya is, a későbbi híres író, Agota Kristof, aki néhány nap múlva ünnepelte volna a 13. születésnapját. Ilyen körülmények között azonban ünneplésre bizonyosan nem került sor. A család szégyenbe süllyedt és szétszakadt.

2023-ban jelent meg A nagy füzet kísértetei című kötet, mely ennek a nagy hullámokat vert traumának a részleteit tárta fel. Világossá tette, hogy a közel húsz érintett családon és Kőszeg város közösségén túl a bűncselekmény-sorozat közvetett módon hatást gyakorolt több millió olvasóra is világszerte, Agota Kristof nyomasztó regényein keresztül.

A hallgatás falát azonban nehéz áttörni. Bár megtörtént az igazságszolgáltatás, a tabu újraépült és évtizedekig tartotta magát. Közben egy generáció felnőtt és szülővé, sőt, nagyszülővé vált – és hallgatott. Agota regényeit pedig irodalmi körökben félremagyarázták, és a felzaklató tartalomból iskolai kötelező olvasmány lett – mert érthető módon Agota is hallgatott.

Az évforduló kapcsán két leszármazottal készítettem interjút, akik valamilyen módon kötődnek a Kristóf-traumához, és vállalták, hogy segítenek rést ütni a falon.

Két különböző tragédia és családi narratíva – két különböző transzgenerációs sérülés. Egyikük előtt elhallgatták, a másik számára eltorzították a felmenő traumáját.

Örökölt „szemüveg” vagy egészséges határhúzás?

B., a csinos, intelligens nő közel ötvenéves volt már, mikor 2019-ben a kutatás kapcsán szembesült azzal, hogy édesanyját tízéves korában szexuális erőszak érte.

„Mérges voltam – mesél az első reakciójáról – egyrészt azért, mert egyáltalán előfordulhat, hogy gyerekek kiszolgáltatott helyzetével bárki is ilyen súlyosan visszaél. Másrészt azért, mert most, hogy a bűncselekmény újra kiderült, mindenki hallgat és ellenkezik. Letagadják az igazságot, még mindig azt mondják, csak »mendemonda«.”

„De a trauma kezelése csupán társadalmi szinten dühít, családi szinten nem. Teljesen megértem, hogy a szüleim elhallgatták, hiszen olyan társadalomban nőttek fel, ahol ez tabutéma volt. Anyura még büszke is vagyok, mert az élete tragédiái ellenére pozitív érzelemvilágú ember lett.”

„Viszont a szexuális életére nagyon rányomhatta a bélyegét ez az egész. Tíz évig funkcionális meddőséggel küzdött, később a házassága alapjaiban rogyott meg. Mert minden férfi közeledését elutasította, és apuét is (aki egyébként érzelmileg éretlen volt) feszengve viselte. Én a húgommal átvettük tőle ezt a mintát: nagyon későn és ügyetlenül kezdtük az ismerkedést. Anyutól akaratlanul átjött valamiféle bizalmatlanság a férfiak felé.”

„Mikor tudomást szereztem anyu traumájáról, már a változókorban voltam, gyermektelenül, ezért a saját nőiességem megélésében nem segített. Inkább a tánc, amit a harmincas éveimben kezdtem el. Az nagyon felszabadító érzést hozott. Rendbe jöttem a saját testemmel, és a szexuális vonzerőmet megtanultam irányítani.”

„A traumából inkább azt értettem meg, hogyan tud egy házasság úgy elromlani, mint a szüleimé. Részben az volt az oka, hogy nem történt meg anyunál a traumafeldolgozás. Megértettem, hogy a családunkban mindenki áldozati szerepet kapott emiatt. Ebből pedig akkor tudunk kilépni, ha ezt tudatosítjuk. Ami dolgom van még, az tehát az, hogy felismerjem: egy-egy helyzetben a férfiakkal kapcsolatos érzéseim ezen az örökölt szemüvegen keresztül jönnek-e, vagy egészséges határhúzásról van szó. Erre csak a transzgenerációs traumánk megismerése után lett egyáltalán esélyem. Ezért hálás vagyok a Kristóf-trauma feltárásáért.”

Elfogadni a nagyszülők korlátoltságát

A kutatás során előkerült egy öngyilkos lány, Zámolyi Irén tragédiája is. A csikvándiak meggyőződése szerint azért vetett véget az életének tizennégy évesen, mert Kristóf Kálmán erőszakoskodott vele, és talán teherbe is ejtette. Irén unokahúgával, Zámolyi Veronikával arról beszélgettünk, hogyan torzították el a családban a megrázó történetet.

Veronika úgy nőtt fel, és idős koráig abban a tudatban élt, hogy Irént halálos baleset érte a padlásfeljárónál. Már hatvanéves volt, mikor a temetőben járva édesanyja megemlítette neki az abúzust. Ő azonban a sok évtizedes kondicionálás miatt nem tudta felfogni, és kérdések feltevésére sem volt képes. Több mint tíz év kellett még, mikor az átküldött régi újságcikkből elért a tudatáig, hogy a történet második verziója: az öngyilkosság volt a valóság.

„Mikor megtudtuk, a fiam rögtön azt mondta, nagyapámnak fognia kellett volna egy husángot és lerendezni azt a tanárt.”

„De szerintem a nagyszüleim sem értették pontosan, hogy mi történt. Nem érthették, mert Irén és az édesanyja, az én nagyanyám között nem lehetett őszinte beszélgetés. Nagyanyám szigorú, egyszerű gondolkodású ember volt. A falu, a föld, a tradíciók – ebben kimerült minden gondolata. Mindenképpen meg akart felelni a falu elvárásainak, és azt gondolhatta, hogy amiről nem beszélünk, az nincs.”

„Kristóf tanítóról viszont még évtizedekkel később is emlegették, hogy milyen jó pedagógus volt…”

„Biztos, hogy áldozathibáztatás történt, és Irént okolták mindenért. Apám, Irén bátyja sosem akart beszélni erről. Bánom, hogy nem kérdeztem sem őt, sem a keresztanyámat. Mert mindig csak ugyanaz a mondat hangzott el: »szegény Irén, így kellett meghalnia fiatalon, balesetben«, de egy idő után már furcsa volt ez. »Sántított«, hogy a padlásfeljárónál a kötélhurokkal hintázott és beleakadt a feje. De nem kérdeztem rá. Ha felnőttként valami kis utalást kapok, rögtön faggatózni kezdtem volna.”

„Így viszont már nincs kit kérdezni, és maradt a bizonytalanság, hogy mi lehetett az öngyilkosság oka, valóban van-e köze Kristóf Kálmánhoz. Irén helyén most valami üresség van a családfán. Szép, kedves lány volt, aki a nagynéném lehetett volna…”

„Mégsem érzek a nagyszüleim iránt haragot, amiért nem mondták el az igazságot. Elfogadom a korlátoltságukat: nagyanyám merevségét, és azt, hogy az amúgy imádnivaló nagyapám nem állt a helyzet magaslatán. Tulajdonképpen őket értettem meg jobban ebből a történetből: azt, hogy nekik a család becsülete volt az első, és ezt akár a gyermekük élete árán is meg akarták őrizni. Az én saját családom már sokkal nyitottabb, és a gyerekek sokkal fontosabbak benne.”

Halottak napja: alkalom a családi krónika feltárására

Ma, mikor az önismeret ezer útja ingyenesen felfedezhető videók, blogok, online cikkek és könyvtári könyvek formájában, a másik oldalon kapjuk a nehezítést: akadályozott a családi történetmesélés. Talán tudjuk, hogyan lehet valamit feldolgozni, de azt kevésbé, hogy konkrétan nekünk mit kellene.

A közeledő halottak napja különösen jó alkalom lehet arra, hogy a lelki örökségünket feltérképezzük és idősebb rokonainkkal beszélgetést kezdeményezzünk. Az anekdotázásba, fotóalbum-nézegetésbe, családfarajzolásba a gyerekek is bevonhatók, és szép hagyománnyá válhat számukra is a családi krónika évenkénti felelevenítése.

A súlyosabb beszélgetések persze maradjanak a felnőttekre. Érdemes több rövidebb alkalommal, nyitott kérdéseket feltenni, keresni a párhuzamokat történelmi eseményekkel, segítségül hívni régi tárgyakat, fotókat a pontos emlékezéshez, esetleg közösen idővonalat készíteni.

Előfordulhat, hogy egy-egy történet nem „kerek”, „sántít”, ezért elhallgatást vagy torzítást sejtünk. Fontos, hogy ilyenkor ne erőltessük az igazság felszínre kerülését, és a tapintatos kérdések mellett engedjünk teret a csendnek, fájdalomnak is.

Ha úgy érezzük, a beszélgetés során falba ütköztünk, és nem lehet (egyelőre) tovább lépni, fogadjuk el, hogy az a „fehér folt” is fontos információ: szerves része az identitásunknak.

Ha külső információk, dokumentumok azt igazolják, hogy a felmenők szándékosan torzítottak valamit, az erőszakos kijavítás helyett gondoljuk végig, kit kellett ezzel védeni vagy felmenteni, milyen szégyent kellett elfedni. Mindez valószínűleg arra szolgált, hogy fenntartsák a család méltóságát. Milyen hamis identitásminták rögzültek bennünk a manipulált narráció miatt, és örököltük-e felelősséghárítást?

Az őszinte, tapintatos érdeklődést soha nem fogjuk megbánni, ha viszont már nem lesz kitől kérdezni, azt lehet, hogy igen.

Az idősek meg fognak nyílni, ha megérett rá az idő. Fájdalmaik kibeszélése előfeltétele a több generációs gyógyulásnak és a testi-lelki egészségmegőrzésnek, továbbá segíti a generációk közti megértést.

A fenti két példa is azt mutatja: a leszármazottak hozzáállását végső soron a szeretet és az elfogadás formálja felmenőik tragédiái felé.

Ha szeretné megérteni, hogyan nyomozható ki egy több évtizedes családi titok, és hogyan hatott ez a trauma Agota Kristof világára (s ezáltal több millió olvasóra világszerte), olvassa el Lepold Andrea A nagy füzet kísértetei című tényfeltáró kötetét. A könyv megvásárlásával egy független családi kiadót és a független tényfeltárást támogatja.

A nagy füzet kísérteteit két helyen tudja megrendelni:

– a Líra könyvesboltokban, akár ingyenes bolti átvétellel: Itt

– vagy, ha dedikált példányt szeretne, akkor közvetlenül a honlapunkon, október 21. és 30. között: Itt